Idén Kaposvár Szolgálatáért díjjal jutalmazta a helyi önkormányzat, amiről büszkén számolt be a Nagykárolyi Anziksz. Mit jelent Önnek, hogy a szülővárosa ilyen figyelemmel követi a pályafutását?
Nagyon szeretem Nagykárolyt, és örülök, hogy ő is „megtart” engem. Szeretnék visszaadni valamit abból a rengeteg ajándékból, amit a várostól kaptam. Játszottam már itt, de egyszer akár egyedül, akár a kollégáimmal újra visszatérnék a helyi közönséget szórakoztatni. Amúgy nemrégiben a Kaszás Attila-díj kapcsán is közölt rólam a lap egy minicikket. Meghatódtam.
Az előbb a szülővárosára vonatkozóan azt
mondta, hogy „itt”. Jelenleg is Nagykárolyban tartózkodik? Milyen gyakran jár
vissza?
Igen, Nagykárolyban vagyok. Amikor először
keresett telefonon, akkor pont ide tartottam. Sajnos csak fél év után tudtam
hazajönni. Éppen a szülőházam mellett sétálok; az eresz alatt, hogy ne ázzam
meg, mert esik az eső.
Mivel tölti az idejét, amikor otthon van?
Most éppen azt tervezzük a szüleimmel, hogy a
szőlőskertünkben fogunk dolgozgatni. Háztájnál mindig van teendő: fűnyírás,
kertszépítés, kapálgatás, tyúkok etetése, termények szedése, ribizliszedés,
főzés. Ilyenekkel szoktam az időmet eltölteni, amikor itthon vagyok.
Gondolom, hogy ezek a gyermekkorát is
meghatározták.
Így van! Anyukám, apukám és a nagyszüleim dolgos emberek vagy azok voltak, és mellettük én is kipróbálhattam magamat a különböző munkákban. Jó érzés volt, hogy gyerekként segítséget nyújthatok a felnőtteknek. Szerettük ezt a fajta kalákázást. A legjobb beszélgetésekre munka közben adódott mód, mert a vacsoraasztalnál már mindenki nagyon fáradt volt.
Emlékszik, hogyan kezdte bontogatni a
szárnyait? És hogy mi vonzotta a színház felé?
Volt, hogy a magyartanárom, máskor az
édesanyám vagy a református közösség tagjai kértek fel, hogy az iskolai
versmondó versenyen vagy húsvétkor a templomban szavaljak el egy-egy verset. Az
egész ebből nőtte ki magát. A helyi és a megyei versenyekre később édesapám és
a magyartanárom készített fel: rendszeresen meghallgattak, jó tanácsokkal
láttak el. Ennek köszönhetően elkezdett érdekelni, hogy miképp tudom a
legjobban átadni a költő gondolatait. A versmondás útján jutottam el a helyi
amatőr színjátszó közösségig. Megtetszett; annyira, hogy eldöntöttem, ezt
választom hivatásomnak. Édesapám akkoriban Budapesten dolgozott. Érdekelt a
főváros, és úgy gondoltam, hozzá költözöm, ezért megváltoztattam az eredeti
tervemet: a marosvásárhelyi egyetem helyett a budapesti színművészetire
jelentkeztem. Nem vettek fel, de a Pesti Magyar Színiakadémiára bejutottam, azt
elvégeztem, aztán a Kaposvári Egyetemen folytattam a tanulmányaimat. Onnan
pedig egyenes út vezetett a Csiky Gergely Színházhoz, miután az akkori tanáraim
leszerződtettek.
„Későn érő típusnak érzem magam, és örülök, ha kritikát fogalmaznak meg velem szemben, mert csak így fejlődhetem igazán” – mondta egyszer. Mi kellett ahhoz, hogy rájöjjön: későn érő típus? És ez mennyire függ össze azzal, hogy a budapesti színművészetire nem vették fel?
Nem hiszem, hogy a későn érőségem
összefüggésben van az akkori életszakaszaimmal. Már akkor is olyan habitusú
voltam, aki megérleli magában a dolgokat, mielőtt kitenné őket. A Pesti Magyar
Színiakadémián jó tanáraim voltak: Huszár László és Kocsis Imre nagyon
odafigyeltek a tanítványaikra. Lelkiismeretesen tanítottak bennünket színházi
alázatra és esztétikára is. A legmegfelelőbb légkör megteremtésén dolgoztak.
Mennyiben tanult mást Kaposváron, mint
Budapesten?
A Kaposvári Egyetemen azt a tudást
csiszolgattam, amelyet Pesten szereztem. De ez csak rám vonatkozik, hisz
mindegyik osztálytársam a saját személyiségéhez és habitusához illően tanult,
raktározta el a tudást. Akkor még nem volt osztályfőnöki rendszer, hanem
háromhavonta új színészmesterség-tanárt kaptunk. Viszont a vizsgáinkat a teljes
tanári kar megnézte, aztán együtt értékeltek minket.
Az egyetem után a kaposvári Csiky Gergely
Színházhoz szerződött. Mennyire volt egyszerű a döntés? Adódtak esetleg más
felkérései, választási lehetőségei is?
Nem voltam abban a helyzetben, hogy válogathassak. De titkon arra vágytam, hogy oda kerülhessek. És így történt. Nagyon boldog voltam, miután Znamenák István, az akkori igazgató-főrendező behívott az irodájába, és azt mondta: szeretnének leszerződtetni. Madarat lehetett volna velem fogatni, annyira örültem!
Így történt, hogy azok az emberek, akik korábban a tanáraim voltak, a kollégáim lettek.
Miután új igazgató érkezett, számos színésztársam elment, de a korábban megteremtett szellemiségben dolgoztunk tovább, mivel a szemlélet a régi maradt. Értem ez alatt a minőséget, a jó ízlést, a legjobb megoldások keresgélését, a világ felfedezését.
Hogyan élte meg, hogy a tanárai egyik
pillanatról a másikra a kollégái lettek?
Volt néhány kollégám, akivel nem volt
zökkenőmentes kapcsolatunk, de többnyire a tanár-diák viszony folytatódott, és
folyamatosan, menet közben alakult át kollegiális kapcsolattá.
Mi volt a legnehezebb ebben az átmenetben?
Igyekeztem kollégaként viselkedni, beleállni
bizonyos szituációkba, ám a másik féltől nemegyszer olyan visszajelzést kaptam,
amit tanártól szokás kapni, nem pedig kollégától. De ez sem volt rossz.
Egyszerűen csak a helyén kellett kezelnem, hiszen minden kapcsolat két emberen
múlik. Ha a másik fél úgy érezte, hogy a kapcsolatunk még nem kollegiális,
hanem tanár-diák viszony, azt nekem tiszteletben kellett tartanom. Ez nem
okozott számomra törést. Valószínűleg túlságosan magabiztos voltam. Rájöttem,
hogy ezek a nehézségek teljesen normális és természetes részei voltak a
tanulási folyamatomnak.
Rendez is, és tagja a Csiky zenekarnak, fiatalokat tanít a Keltető színitanodában, és a kollégái elmondása alapján jó önnel együtt dolgozni: alázatos, csapatjátékos és segítőkész. Honnan ered és miért fontos az ön számára ez a fajta munkamorál és hozzáállás?
A szüleimtől és a barátaimtól ered, akiktől folyamatosan tanulok. Ők sosem esnek kétségbe, hanem azt mondják, ha nehézség jelentkezik:
„Ez csak egy probléma, megoldjuk.”
A családom tagjai sosem hagytak dolgokat maguk körül elvégezetlenül. Mindig úgy tartották: „Azért élünk ezen a világon, hogy tegyük meg a dolgunkat.” Hozzájuk és a hagyományaikhoz lennék hűtlen, ha nem lennék ott és nem tenném meg, amit meg kell tennem. És nem viselkednék úgy, ahogy kell. Ha éppen olyan munkát végzek, amitől a lelkemet egy kicsit távolinak érzem, akkor a szüleimre és a barátaimra gondolok. Mindig az ő példájukból merítek erőt.
Tavasszal forgatták a Korai menyegző
című nagyjátékfilmet, amely egy mindenre elszánt apáról és lányáról szól,
akinek veszélyben forog az élete. Azt olvastam, hogy a halálhoz adják feleségül
a menyasszonyt, ami egy alig ismert népszokás.
A népszokás úgy szól, hogy ha a hajadon
kislány valamilyen betegség miatt még azelőtt meghal, mielőtt megházasodhatna,
akkor a temetése olyan lesz, mint egy házassági szertartás. Temetés helyett
esküvő, ahol a vőlegény a halál. Így vigasztalják az elhunyt lelkét, és
próbálják a család mérhetetlen fájdalmát enyhíteni. Mert egy ilyen szertartás
révén talán könnyebb elviselni a helyzetet, mint ha csak az marad, hogy
elvesztettünk egy kislányt, aki szinte meg sem tapasztalhatta az életet.
A történetet a kaposvári Csiky Gergely
Színházban is színre vitték. Mennyiben tér el a két feldolgozás? Mi a közös
pontjuk? Mennyit lehetett átmenteni a filmszerepből?
Az előadás és a film címe ugyanaz, de a
szövegkönyv és a forgatókönyv az alaptörténetet és egy-két mondatot leszámítva
teljesen eltér.
A film lovasjeleneteire Kassai Lajos világhírű lovas íjász készítette fel. Ő azt nyilatkozta önről, hogy könnyen megtalálta az összhangot a két lóval, Kevével és Karával. Hogyan élte meg a lovakkal való munkát?
Kassai Lajostól nagyon sokat tanultam arról,
hogyan kell a dolgokba belevágni. Az olyanokba is, amelyekbe belekényszerít az
élet. Mérhetetlenül elszánt, koncentrált, a munkájában szikáran hívő ember.
Példaértékűnek tartom, ahogy a munkás hétköznapjait éli. Életpéldát kaptam tőle
és a közös munkától. Szerettem a birtokán, a híres Kassai-völgyben lenni. Jó
volt látni, hogy a lovakkal szinte terápiás foglalkozásokat tartanak ott. A
lovaglás nem azzal kezdődik, hogy felülünk a lóra, hanem előtte bemelegítjük.
Fontos, hogyan bánunk vele: megérintjük, megsimogatjuk, és nemcsak a lovaglásra
készülünk fel vele, hanem váratlan eseményekre is. Mindenhol megérintjük, a
farkánál fogva húzzuk, hogy ráhangoljuk az edzésre. Ezt a ló is szereti. Kassai
Lajosnál csatalovakat képeznek, amelyek bármilyen lovaglási helyzetben
megállják a helyüket. Ami a lovaglásomat illeti: nem az én tisztem megítélni,
hogy mennyit fejlődtem. Szerintem nem sokat, bár mindent megtettem, amit
tudtam.
A Kaszás Attila-díj idei jelöltjei közt van. Mit jelent ez önnek?
Nagy megtiszteltetés. Egyrészt nagyon jólesik
a társulatomtól, hogy már nem először ajánlottak erre a díjra maguk közül,
másrészt hatalmas elismerés és váratlan csoda, hogy bekerültem a három jelölt
közé. Amikor esetleg nincs kedvem dolgozni, elég erre gondolnom, és rögtön
feltöltődöm energiával. Benzin a lelkemnek.
Ismerte Kaszás Attilát? Látta őt játszani?
Sajnos nem ismertem személyesen, és csak
felvételről láttam játszani.
Ön szerint mit üzen az életműve?
Úgy tekintek rá, mint tanítómesterre, aki az életével és a szakmai munkásságával ma is hatni tud. Példaértékűnek tartom az alázatát, a szakmai hozzáértését. Muszáj, hogy a mai színészek számára is példa legyen az élete.
Fotók forrása: Csiky Gergely Színház
