Idén Kaposvár Szolgálatáért díjjal jutalmazta a helyi önkormányzat, amiről büszkén számolt be a Nagykárolyi Anziksz. Mit jelent Önnek, hogy a szülővárosa ilyen figyelemmel követi a pályafutását?
Nagyon szeretem Nagykárolyt, és örülök, hogy ő is „megtart” engem. Szeretnék visszaadni valamit abból a rengeteg ajándékból, amit a várostól kaptam. Játszottam már itt, de egyszer akár egyedül, akár a kollégáimmal újra visszatérnék a helyi közönséget szórakoztatni. Amúgy nemrégiben a Kaszás Attila-díj kapcsán is közölt rólam a lap egy minicikket. Meghatódtam.
Az előbb a szülővárosára vonatkozóan azt mondta, hogy „itt”. Jelenleg is Nagykárolyban tartózkodik? Milyen gyakran jár vissza?
Igen, Nagykárolyban vagyok. Amikor először keresett telefonon, akkor pont ide tartottam. Sajnos csak fél év után tudtam hazajönni. Éppen a szülőházam mellett sétálok; az eresz alatt, hogy ne ázzam meg, mert esik az eső.
Mivel tölti az idejét, amikor otthon van?
Most éppen azt tervezzük a szüleimmel, hogy a szőlőskertünkben fogunk dolgozgatni. Háztájnál mindig van teendő: fűnyírás, kertszépítés, kapálgatás, tyúkok etetése, termények szedése, ribizliszedés, főzés. Ilyenekkel szoktam az időmet eltölteni, amikor itthon vagyok.
Gondolom, hogy ezek a gyermekkorát is meghatározták.
Így van! Anyukám, apukám és a nagyszüleim dolgos emberek vagy azok voltak, és mellettük én is kipróbálhattam magamat a különböző munkákban. Jó érzés volt, hogy gyerekként segítséget nyújthatok a felnőtteknek. Szerettük ezt a fajta kalákázást. A legjobb beszélgetésekre munka közben adódott mód, mert a vacsoraasztalnál már mindenki nagyon fáradt volt.
Emlékszik, hogyan kezdte bontogatni a szárnyait? És hogy mi vonzotta a színház felé?
Volt, hogy a magyartanárom, máskor az édesanyám vagy a református közösség tagjai kértek fel, hogy az iskolai versmondó versenyen vagy húsvétkor a templomban szavaljak el egy-egy verset. Az egész ebből nőtte ki magát. A helyi és a megyei versenyekre később édesapám és a magyartanárom készített fel: rendszeresen meghallgattak, jó tanácsokkal láttak el. Ennek köszönhetően elkezdett érdekelni, hogy miképp tudom a legjobban átadni a költő gondolatait. A versmondás útján jutottam el a helyi amatőr színjátszó közösségig. Megtetszett; annyira, hogy eldöntöttem, ezt választom hivatásomnak. Édesapám akkoriban Budapesten dolgozott. Érdekelt a főváros, és úgy gondoltam, hozzá költözöm, ezért megváltoztattam az eredeti tervemet: a marosvásárhelyi egyetem helyett a budapesti színművészetire jelentkeztem. Nem vettek fel, de a Pesti Magyar Színiakadémiára bejutottam, azt elvégeztem, aztán a Kaposvári Egyetemen folytattam a tanulmányaimat. Onnan pedig egyenes út vezetett a Csiky Gergely Színházhoz, miután az akkori tanáraim leszerződtettek.
„Későn érő típusnak érzem magam, és örülök, ha kritikát fogalmaznak meg velem szemben, mert csak így fejlődhetem igazán” – mondta egyszer. Mi kellett ahhoz, hogy rájöjjön: későn érő típus? És ez mennyire függ össze azzal, hogy a budapesti színművészetire nem vették fel?
Nem hiszem, hogy a későn érőségem összefüggésben van az akkori életszakaszaimmal. Már akkor is olyan habitusú voltam, aki megérleli magában a dolgokat, mielőtt kitenné őket. A Pesti Magyar Színiakadémián jó tanáraim voltak: Huszár László és Kocsis Imre nagyon odafigyeltek a tanítványaikra. Lelkiismeretesen tanítottak bennünket színházi alázatra és esztétikára is. A legmegfelelőbb légkör megteremtésén dolgoztak.
Mennyiben tanult mást Kaposváron, mint Budapesten?
A Kaposvári Egyetemen azt a tudást csiszolgattam, amelyet Pesten szereztem. De ez csak rám vonatkozik, hisz mindegyik osztálytársam a saját személyiségéhez és habitusához illően tanult, raktározta el a tudást. Akkor még nem volt osztályfőnöki rendszer, hanem háromhavonta új színészmesterség-tanárt kaptunk. Viszont a vizsgáinkat a teljes tanári kar megnézte, aztán együtt értékeltek minket.
Az egyetem után a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött. Mennyire volt egyszerű a döntés? Adódtak esetleg más felkérései, választási lehetőségei is?
Nem voltam abban a helyzetben, hogy válogathassak. De titkon arra vágytam, hogy oda kerülhessek. És így történt. Nagyon boldog voltam, miután Znamenák István, az akkori igazgató-főrendező behívott az irodájába, és azt mondta: szeretnének leszerződtetni. Madarat lehetett volna velem fogatni, annyira örültem!
Így történt, hogy azok az emberek, akik korábban a tanáraim voltak, a kollégáim lettek.
Miután új igazgató érkezett, számos színésztársam elment, de a korábban megteremtett szellemiségben dolgoztunk tovább, mivel a szemlélet a régi maradt. Értem ez alatt a minőséget, a jó ízlést, a legjobb megoldások keresgélését, a világ felfedezését.
Hogyan élte meg, hogy a tanárai egyik pillanatról a másikra a kollégái lettek?
Volt néhány kollégám, akivel nem volt zökkenőmentes kapcsolatunk, de többnyire a tanár-diák viszony folytatódott, és folyamatosan, menet közben alakult át kollegiális kapcsolattá.
Mi volt a legnehezebb ebben az átmenetben?
Igyekeztem kollégaként viselkedni, beleállni bizonyos szituációkba, ám a másik féltől nemegyszer olyan visszajelzést kaptam, amit tanártól szokás kapni, nem pedig kollégától. De ez sem volt rossz. Egyszerűen csak a helyén kellett kezelnem, hiszen minden kapcsolat két emberen múlik. Ha a másik fél úgy érezte, hogy a kapcsolatunk még nem kollegiális, hanem tanár-diák viszony, azt nekem tiszteletben kellett tartanom. Ez nem okozott számomra törést. Valószínűleg túlságosan magabiztos voltam. Rájöttem, hogy ezek a nehézségek teljesen normális és természetes részei voltak a tanulási folyamatomnak.
Rendez is, és tagja a Csiky zenekarnak, fiatalokat tanít a Keltető színitanodában, és a kollégái elmondása alapján jó önnel együtt dolgozni: alázatos, csapatjátékos és segítőkész. Honnan ered és miért fontos az ön számára ez a fajta munkamorál és hozzáállás?
A szüleimtől és a barátaimtól ered, akiktől folyamatosan tanulok. Ők sosem esnek kétségbe, hanem azt mondják, ha nehézség jelentkezik:
„Ez csak egy probléma, megoldjuk.”
A családom tagjai sosem hagytak dolgokat maguk körül elvégezetlenül. Mindig úgy tartották: „Azért élünk ezen a világon, hogy tegyük meg a dolgunkat.” Hozzájuk és a hagyományaikhoz lennék hűtlen, ha nem lennék ott és nem tenném meg, amit meg kell tennem. És nem viselkednék úgy, ahogy kell. Ha éppen olyan munkát végzek, amitől a lelkemet egy kicsit távolinak érzem, akkor a szüleimre és a barátaimra gondolok. Mindig az ő példájukból merítek erőt.
Tavasszal forgatták a Korai menyegző című nagyjátékfilmet, amely egy mindenre elszánt apáról és lányáról szól, akinek veszélyben forog az élete. Azt olvastam, hogy a halálhoz adják feleségül a menyasszonyt, ami egy alig ismert népszokás.
A népszokás úgy szól, hogy ha a hajadon kislány valamilyen betegség miatt még azelőtt meghal, mielőtt megházasodhatna, akkor a temetése olyan lesz, mint egy házassági szertartás. Temetés helyett esküvő, ahol a vőlegény a halál. Így vigasztalják az elhunyt lelkét, és próbálják a család mérhetetlen fájdalmát enyhíteni. Mert egy ilyen szertartás révén talán könnyebb elviselni a helyzetet, mint ha csak az marad, hogy elvesztettünk egy kislányt, aki szinte meg sem tapasztalhatta az életet.
A történetet a kaposvári Csiky Gergely Színházban is színre vitték. Mennyiben tér el a két feldolgozás? Mi a közös pontjuk? Mennyit lehetett átmenteni a filmszerepből?
Az előadás és a film címe ugyanaz, de a szövegkönyv és a forgatókönyv az alaptörténetet és egy-két mondatot leszámítva teljesen eltér.
A film lovasjeleneteire Kassai Lajos világhírű lovas íjász készítette fel. Ő azt nyilatkozta önről, hogy könnyen megtalálta az összhangot a két lóval, Kevével és Karával. Hogyan élte meg a lovakkal való munkát?
Kassai Lajostól nagyon sokat tanultam arról, hogyan kell a dolgokba belevágni. Az olyanokba is, amelyekbe belekényszerít az élet. Mérhetetlenül elszánt, koncentrált, a munkájában szikáran hívő ember. Példaértékűnek tartom, ahogy a munkás hétköznapjait éli. Életpéldát kaptam tőle és a közös munkától. Szerettem a birtokán, a híres Kassai-völgyben lenni. Jó volt látni, hogy a lovakkal szinte terápiás foglalkozásokat tartanak ott. A lovaglás nem azzal kezdődik, hogy felülünk a lóra, hanem előtte bemelegítjük. Fontos, hogyan bánunk vele: megérintjük, megsimogatjuk, és nemcsak a lovaglásra készülünk fel vele, hanem váratlan eseményekre is. Mindenhol megérintjük, a farkánál fogva húzzuk, hogy ráhangoljuk az edzésre. Ezt a ló is szereti. Kassai Lajosnál csatalovakat képeznek, amelyek bármilyen lovaglási helyzetben megállják a helyüket. Ami a lovaglásomat illeti: nem az én tisztem megítélni, hogy mennyit fejlődtem. Szerintem nem sokat, bár mindent megtettem, amit tudtam.
A Kaszás Attila-díj idei jelöltjei közt van. Mit jelent ez önnek?
Nagy megtiszteltetés. Egyrészt nagyon jólesik a társulatomtól, hogy már nem először ajánlottak erre a díjra maguk közül, másrészt hatalmas elismerés és váratlan csoda, hogy bekerültem a három jelölt közé. Amikor esetleg nincs kedvem dolgozni, elég erre gondolnom, és rögtön feltöltődöm energiával. Benzin a lelkemnek.
Ismerte Kaszás Attilát? Látta őt játszani?
Sajnos nem ismertem személyesen, és csak felvételről láttam játszani.
Ön szerint mit üzen az életműve?
Úgy tekintek rá, mint tanítómesterre, aki az életével és a szakmai munkásságával ma is hatni tud. Példaértékűnek tartom az alázatát, a szakmai hozzáértését. Muszáj, hogy a mai színészek számára is példa legyen az élete.
Fotók forrása: Csiky Gergely Színház
