Verdi eredetileg Rossini emlékére tervezett rekviemet szerezni illetve szereztetni pályatársaival. Mindenkinek egy tételt szánt, és ő maga a Libera me-t meg is komponálta, ám a többire végül nem akadt vállalkozó. Egy barátja unszolására megírta hát a teljes művet. Aktualitást a gyászmisére végül barátja, a neves olasz irodalmár, Alessandro Manzoni halála adott, ezért Manzoni miseként is emlegetik néha. Monumentális mű. Nehezen is lehetett elképzelni, hogy a hatalmas zenekar, énekkar és a szólisták egyáltalán hogyan férnek majd el a Thália Színházban. Ha van mű, aminek a helye egy óriási, jó akusztikájú templom és nem egy színház, hát ez az. Éppen, ahogy az ősbemutatón hangzott el a milánói San Marco Székesegyházban. Hát a Thália nem a San Marco. Valaha legendásan rossz akusztikáját felső hangvetők beépítésével javították valamelyest, sőt, még az amúgy sem nagy színpadot tovább csökkentő paravánokkal is igyekeztek segíteni a hangzást, ám ez a hatalmas mű úgy áll a színháznak, mint amikor egy kis kígyó lenyel egy elefántot. Elvetemült ötlet a zeneirodalom egyik legnagyobb szabású és legnagyobb létszámú alkotását egy ilyen parányi térben előadni. A mintegy 160 muzsikus szó szerint alig tudott bepréselődni a színpadra, és látványnak is többet nyújtott, mint a nem is egészen teli nézőtér. Szinte felbillent az egyensúly, agyonnyomta a teret az apparátus. A hangnak pedig tér kell. Verdi halotti miséje nem pianóiról híres, szinte végig fortéban szólnak a tételek, ebben a kis térben valósággal agyonnyomva, megsemmisítve a hallgatóságot. A Dies irae-ben az erkélyre helyezett néhány fúvós szabályosan szétfújta a hangzást. Én éppen a nézőtér közepén ültem, és a nyolcvan fős énekkarból foszlányokat hallottam. Budapest, helyesebben Pest tele van pedig zenélésre alkalmas helyszínekkel, rég elfelejtett, hajdanvolt, koncertezésre alkalmas báltermekkel, amelyek ma szállodákban vagy bankokban találhatóak. Érdemes lenne ezeket újra felfedezni. A Thália Színház nem alkalmas hangversenyezésre.
Az Óbudai Danubia Zenekar és az MR Énekkar igyekezett helytállni, Silló István karmester pedig megpróbálta egységbe fogni a nagy apparátust. Sikerrel járt. A zenekar érzékenyen és sokszínűen játszott, a kórus (karigazgató: Somos Csaba) a nyitó, Requiem tételben mutatott kis bizonytalanság után hatásosan és meggyőzően énekelt. A szólisták már nem mutattak ilyen megnyugtató képet. Hogy igazán szép-e egy hang és megbízható-e a technika, az nem a fortékban, hanem a pianókban derül ki. És itt jönnek a nagy lebukások is. A legjobb és legkiegyenlítettebb teljesítményt kétségtelenül Wiedemann Bernadett nyújtotta. Dús, telt mezzo hangja szépen érvényesült minden fekvésben és valamennyi hangerőnél. Tetszett Rácz István is, akinek basszusa szép zengésű még a legmélyebb fekvésben is. Kár, hogy volt néhány bizonytalan megszólalása, éppen például egy elhalóan halk Salve me részben. Fekete Attila tenorja is inkább a fortékban szólt jól, a pianókban hangszíne kopogós, szálkás, kevésbé átütő, Szabóki Tünde pedig egyszerűen nem bírta a legmagasabb fekvéseket. Erős vibrátóval igyekezett korrigálni a hiányzó fényes magasságot, ami kimondottan illúzióromboló volt. Az Agnus dei unisono vagy néhány hangszer kíséretében megrázóan finoman megszólaló szoprán-alt duettjében látványosan alulmaradt Wiedemann Bernadett mellett. A felkavaró és drámai gyászmisét pedig hatalmas kontrasztként a számos forte harsogás után éppen a szoprán lehelethalk könyörgése zárja a Libera me (Szabadíts meg) tételben, ám ez a szívszaggató könyörgés ilyenformán sajnos nem sikerült valóban szívhez szólóra. Az áhitat helyett inkább az énekesnő hiányosságaira figyelt az értő fülekkel hallgató, és nem a mű lehengerlő hatása által elsodort hallgató.
