Béres, Tordai - A SZKALLA LÁNYOK

Az évtizedek során az ezerkilencszázhatvanas évek második felében keletkezett másik Örkény-remeknek, a Tótéknak is létrejött egy szikárabb dramaturgiájú, ötszereplős változata (más mutációja is). A Macskajátékot ugyancsak előadták már néhány figura elhagyásával (egyébként nem sokalakos színmű sem az egyik, sem a másik). Berényi Gábor az Örkény-centenárium alkalmából látható variánst Béres Ilona (Erzsi) és Tordai Teri (Giza) számára készítette, célirányos tömörítéssel (a hasonló című kisregény szövegére is pislantva).

Míg a Macskajáték-rendezések általában a két, idős korba ért Szkalla lány egy életen át szeretve perlekedő jellemütközését élezik ki a hűvös, decens (hosszú ideje tolókocsiba kényszerült, alig mozgásképes) Giza és a formaságokra fütyülő, fékezhetetlenül eleven Erzsi (Orbánné) között, a jelen feldolgozás a különbözések mellett is inkább azt láttatja, hogy ők ketten: testvérek. Egymás életének, sorsának tanúi, s alighanem mindhalálig legfontosabb résztvevői. Akik végül egy régi-régi, eltűnt ? 1918-ban vagy 1919-ben exponált ? fényképre emlékezve sokadszor is mást gondolnak, mert ?Biztos csak az, hogy bennünket ábrázol, Szolnok megye szépeit, a Szkalla lányokat, habos tüllruhában, szélfútta hajjal, nevetve, integetve, egy domboldalról lefutva. De hogy ki elé, mi elé futottunk, kinek vagy minek örültünk, az most már örök talány marad?.

Örkény István

A Petőfi Irodalmi Múzeum legszebb, legnagyobb dísztermében a légteret felező hatalmas csillár, a szimmetrikusan kiképzett falikarok, a hátul középen magasló kétszárnyú ajtó az épített, tervezett harmóniát hangsúlyozza. A színpadul szolgáló dobogón a tengelyes szimmetriával, szorosan elhelyezett egyforma stílbútorok ? karosszék, kisasztal ? egymás közvetlen közelében azonos jellegű játékteret biztosítanak a két nővérnek. Giza eltévedt háborús repesz okozta bénaságát csak a fotelje elé illesztett lábzsámoly érzékelteti. E tükrösen elképzelt, kevéske (a megszokott szembeállító helyett rokonító) díszletben kell az egymásra lehetőleg nem pillantó ? a cselekményidőben egymástól már nyolcszáz kilométeres távolságra élő ? két Szkalla lány megformálójának, Béres Ilonának és Tordai Terinek felszítania az állandó konfliktusok levelekbe, táviratokba, telefonbeszélgetésekbe sűrített ?egyetlen mondatát?. Mert a darab az írói instrukció szerint ?Nem tűr semmiféle lelassulást, megállást vagy színváltozást, hiszen elejétől végéig nem más, mint zaklatott lelkű hősnőjének, Orbánnénak egyre zaklatottabb és feszültebb vitája önmagával, a nővérével, az egész világgal?.

Lelassulás, kis zökkenő ugyan előfordult egyszer-egyszer, de az egymással a szövegen kívül, a tehetség, együttműködés és szerepbe-feledkezés titkos reléi révén is kommunikáló két színésznő tökéletesen megfelelt választott-vállalt feladatának. Berényi Gábor rendezése, úgy tűnik, gondos konzultációk és szituáció-elemzések sorával küldte őket a színpadra, ahol fényváltásra, ritmust adó külső effektusokra nem számíthattak, eszközökre is csak elvétve (például a saját civil szemüvegükre). Tordai el sem mozdulhatott karszékéből, Béresnek talpalatnyi helyen kellett kilométereket bejárnia minimális körözéssel. E korlátozások szinte mind a dialógusra csupaszított Macskajáték javát szolgálták, a tézis és antitézis módra élő testvérek potenciális, csakis a mindent felülíró szeretet jegyében lehetséges szintézisére koncentrálva.    

Béres Ilona mahagóni színű frizurájával, késő nyári, őszi melegséget árasztó barna kosztümjével, Tordai Teri ezüstös hajjal, lila?ezüst, téli sugallatú kompléval biztosította a hiteles külsőt, feltöltve (főleg az előadás első kétharmadában) a benső, szuverén emberség szuggesztív iskolajátékával. Béres állandó öniróniával csitított Erzsi-dinamikája Tordai pedánsan meg-megélénkített Giza-passzivitásában lelt párjára. Az Orbánné-szövegek ebben a tolmácsolásban új aspektusból tárták fel, hogy a groteszk terepén írástechnikailag is brillírozó Örkény István miként csúsztatta szét, tördelte meg időben Erzsi lineárisnak tetsző budapesti életbeszámolóját (teljes joggal, mivel a tragikomédia legmélyére épp az említett fénykép, az örök kétely záloga, a temporális és historikus bizonytalanság sötétlő-fakuló elveszett dokumentuma kerül). A garmisch-partenkircheni, fia teremtette monoton, fagyott jólétből Giza szavai szív és szándék ellenére mechanikusabban, didaktikusabban érkeztek a máskor tapasztaltnál. E két tanulságos elmozdulás mellett egyéb síkváltások is biztosították, hogy a túlzásokat kerülően mobil Béres és szoborszerűségben is sok apró gesztust bevető Tordai a Macskajáték részben új interpretációjával ajándékozza meg az Örkény István születésének századik évfordulójára emlékező közönséget.

A két művész, a két hang, a két beszédmód, a két tartalmas humorforrás ? a két szép nőalak ? olyannyira birtokolta a teret, hogy a csak emlegetett figurák ? így a rozzant, kövér, falánk öreg énekes, Orbánné szívszerelme, Csermlényi és a csábító kígyó koros barátnő, Paula nem mondhatja magát az adaptáció vesztesének. A húgáért aggódó Giza váratlan Budapestre érkezésekor a nevezetes nyávogós macskajáték-slusszjelenetet nem sikerült ugyanilyen meggyőzően tálalni a nyávogásművész társbérlőnő, az élettől próbára tett Egérke nélkül.

A Petőfi Irodalmi Múzeum ? mely előző nap, az évfordulón, április 5-én nagyszabású Örkény-emlékkiállítást nyitott ? felolvasószínházi estét ígért, azonban Béres Ilona és Tordai Teri az író, az ünnep, a mű, az ügy iránti tiszteletből megtanulta a szöveget (s ha akadt pici vétés, az még ? szellemesen mentve ? jót is tett a különleges színházi alkalom közvetlenségének). A Berényi Gábor, Béres Ilona és Tordai Teri nevéhez köthető Macskajáték így a minap indult Örkény István-emlékév folyamán másutt is megszólalhat ? és meg is szólal ? majd, teljes értékű színházi eseményként.