Az E.öt címet viselő hangverseny az Eötvös-zene egyik kulcsmotívumára, a dialógushelyzetek absztrakt-instrumentális átalakítására (illetve az átalakításra való szüntelen alkotói törekvésre) irányította a hallgatóság figyelmét. Mellékkörülmény, hogy a műsorra tűzött darabok egytől-egyig korábbi művek leszármazottjai, valamennyi jelentős funkcióváltáson vagy drasztikus kontextusvesztésen esett át. Mellékkörülmény, hiszen a miből mi lett kérdésre vagy csak a halvány emlékképpel való összehasonlítás révén válaszolhatunk, vagy - mert esetleg nincs kéznél ilyen emlékkép - sehogyan. Ennél fontosabb, hogy mind az öt mű autonóm entitás, csak a nagyon mélyre hatoló analízis számára lehet érdekes a genetikus leszármazás felgöngyölítése.
Szinte alig van olyan műve Eötvösnek, mely "programjában", hangszerelésben vagy kompozíciós technikájában nem dialógus-szituációra épül; majd' minden művében a szavak és gesztusok átfordításával kísérletezik. Nem arról van elsősorban szó, hogy Eötvös zsigeri operaszerző, hogy drámai véralkatú komponista, nem is arról, hogy zenéje alapvetően retorikus, hanem arról, hogy a hétköznapi vagy művészi párbeszédekben mindig felfedezi a zenei szerkezetet, illetve a helyzetekben szunnyadó és kibontásra váró titkos muzikalitást. A concerto szituációk nála elsősorban dialógushelyzetek, gondoljunk csak a Jet Steam, a Seven, vagy a Replica hangszerelésére, a szólista pozícionálására. Néhány műve, mint például a Snatches of a conversation már a címével is orientál. Különösen meglepő eset a Korrespondenz című vonósnégyes, mely programjában Leopold és Wolfgang Amadeus Mozart párizsi levelezésén alapul, a technika, a zeneszerzői metódus pedig e levelezés meglepően direkt zenei átkódolása.
A koncert első száma, a Most, Miss! tengerzúgásra, szólóhegedűre és szintetizátorra készült. A művet Samuel Beckett rádiójátéka (Zsarátnok) inspirálta. Beckett szereplőit (Henry és Ada) ezúttal a két hangszeres helyettesítette, zeneileg kiválóan. Sabine Akiko Ahrendt (hegedű) intenzív, karakteres gesztusnyelven beszélt, máskor pedig tünékeny látomásnak tetszett; bizonyos: a hegedű szólama Ada lényével (lelkével) azonos.
Szünet nélkül következett a Cadenza című fuvolaszóló (a Shadows című darabból kiemelt szakasz), melyet az a Mario Caroli adott elő, aki néhány éve a pannonhalmi Arcus Temporum fesztiválon Salvatore Sciarrino műveinek előadásával megbabonázta jelen sorok íróját. Az olasz fuvolista egészen különleges jelenség, fuvolahangja félreismerhetetlen, technikája transzcendens. Hangszerének már néhány hangja is képes felidézi az antik ligeteket, nimfástól, faunostól.
Három reflektor átlós fényfolyosót vetített a színpadra, s Caroli három kottaállványt "érintve" sétált előre, a mű színházias előadása igen jól állt a darabnak. S bár a közönség nyilván megérezte, hogy az első félidőben játszott művek összefüggő, zárt ciklus alkotnak, Caroli produkcióját hallva nem tudott uralkodni magán és - nagyon helyesen - tapsolt.
Sabine Akiko Ahrendt
A program kifundálója talán intermezzónak szánta a Cadenzát, hiszen az első félidő az Octet Plusszal zárult, mely - idézem a műsorlapot - a "Zsarátnok zenei megvalósítása", a hangjáték továbbgondolása, melyben egy rövid becketti szövegrészlet is elhangzik. A fúvós-együttest Jean-Philippe Wurtz vezényelte, inkább pedáns-korrekt módon, semmint újrateremető lelkesültséggel. A szöveget Allison Bell énekelte-mondta. Nem tudtam eldönteni, hogy egy közepesen éneklő színésznőt vagy egy halványan színészkedő énekesnőt látok, hallok. A muzsikusok beállítása (ültetése) az énekesnő mozgása, a világítás továbbra is erős színházi atmoszférát teremtett, a három, egymástól független kompozíció összefűzése által pedig operai szerkezet jött létre, igaz, nem hagyományos operára, hanem Stockhausen Lichtjére asszociáltam.
A szünet után kiderült, hogy Allison Bell énekes. A Natasa című darabban Olgával perlekedett, a nővért ezúttal hegedű, klarinét és zongora pótolta. A Három nővérből kiemelt részlet az átformálás után is erős maradt, a kompozíció alapjául szolgáló dialógust (tehát a hangszeres mondatok is) pedig mindenki kézbe vehette.
Az utolsó szám némileg kilógott a koncert egészéből, bár a Sonata per sei is átirat, a néhány éve Budapesten is játszott CAP-KO (Concerto for Acoustical Piano, Keyboard and Orchestra) ensemble-változata: három ütősre, két zongorára és szintetizátorra készült. Az eredeti mű Bartók emléke előtt tisztelgett, és az átdolgozás is, hiszen a mű ebben a formában Bartók Két zongorás, ütős szonátáját is megidézte. A CAP-KO-ban a zongorista felváltva játszik a zongorán és a szintetizátoron. Utóbbi hangszert Eötvös arra használta, hogy a zenei anyagot valamilyen hangköz távolságban megduplázza, így (többek között Bartók Concertójának Párok játéka tételére utalva) jellegzetes hangzásképet hozott létre. Az új változatban egymást kopulázva játszottak a zongoristák (a szintetizátor szerepe első hallásra homályos volt), és bizsergetően szintetikus tónus alakult ki. A gyors tempó és a hallatlanul precíz összjáték lenyűgözött (ki kell emelni a két zongoristát, Benjamin Koblert és Reto Staubot), talán ezért lehet, hogy a Sonata per sei elsőre sokkal jobban tetszett a CAP-KO-nál.
