Min dolgozol most?
Az Akció van! család- és falunarratívája továbbépült bennem, tulajdonképpen ennek egyfajta folytatásán dolgozom, hasonló, változó, szétfolyó identitású narrátorral és szereplőkkel, a magyarországi helyszín erősebb jelenlétével, de továbbra is párhuzamosan jelenik meg a volt jugoszláv, de leginkább a szerbiai-vajdasági közeg és Magyarország. A munkacíme a Kis va(j)dmagyar, ebből jelentek meg elvétve részletek nyomtatott és online folyóiratokban, igazából az elmúlt két évben csak ennek a készülő kisregénynek a szövegeit írom, bár persze ehhez azt is hozzá kell tennem, hogy én alapvetően a keveset és ritkán írók csoportjába tartozom, jóllehet többen is mondták nekem, hogy ha regényt akarok írni, nem tehetem meg, hogy hónapokig nem foglalkozok vele, nem írok. Persze azért ehhez egyrészt azt is hozzá kell tennem, hogy a passzív időszakaimban, amikor nem írok, de sokat olvasok, tovább él bennem a kisregény, igazából ennek témája mentén olvasok, kutatok, másrészt azt, hogy bizonyos értelemben lírikusként írok prózát.
A Kékítőt old az én vizében versei és prózaversei után miért fordultál egyértelműen a próza felé?
Mindig is a próza érdekelt, még a Kékítő megírásának az idején is ez foglalkoztatott, de akkor, abban az időben nem tudtam prózát írni, csak küszködtem vele, és azt gondoltam, mindez azért van, mert nincsenek történeteim. Igazából az első kötetem egyfajta kísérletezés, a vers és próza közötti határokkal való játék, ezekből a kísérletezésekből és a küszködésekből születtek a kötet hibrid formái. Persze aztán időközben az is kiderült, hogy egyrészt igenis vannak történeteim (bármit is értsünk most ez alatt), hiszen a narratíva láthatóan szétfeszítette a költői formát, másrészt pedig azt is beláttam, hogy az én szövegeim poétikája a göcsörtös, hibás, tökéletlen korpuszok poétikája. Ez a belátás pedig valamilyen szinten felszabadított, fellazított, talán ennek köszönhető, hogy kevésbé kontrolláltam, húztam, vágtam meg magam, és valahogy, valamitől megindult bennem a próza, noha azt azért hozzá kell tennem, hogy az Akcióban ott érződik a kezdeti lírikus, a szövegszerkesztésemre még mindig jellemző egyfajta erős sűrítés, prózavilágom bizonyos értelemben költői. Egyébként az Akció megírásának kezdetén már rögtön tudtam, hogy ez most prózakötet lesz.
Elég karakteresen jelen van a szövegeidben a groteszk, az abszurditás, a morbid humor. Mit gondolsz, mennyire könnyíti vagy nehezíti meg ez a befogadást?
Az a helyzet, hogy én ilyesmiken alapvetően nem gondolkodom. Azt a világot és azt a nyelvet, amit a prózáimban felépítek és megszólaltatok, csak ilyennek (groteszknek, abszurdnak) tudom elképzelni (ez írói sajátom), másrészt pedig mindig is a morbid humor állt hozzám közel. Ez utóbbi mondjuk önéletrajzi sajátosság. (Hozzáteszem, a mindennapjaim és a szövegvilágom közötti egzisztenciális különbséget többek között a humor mentén lehetne megragadni. Nem vagyok egy irtó vicces alak.) A létezést egyébként többek között értelmetlennek és sokszor szánalmasnak gondolom, amit elviselhetővé tud tenni a művészet vagy épp a humor, de ez a humor, a helyzet nevetséges komolyságából fakadóan, nem lehet könnyed (azaz csak megfogalmazásában lehet az), csak morbid, fekete. Visszatérve pedig a befogadással kapcsolatos kérdésedre: a Kékítő megírása után végülis azt éreztem, hogy nem feltétlenül jó valamilyen célzott, ideális olvasónak írni (a Kékítő, így utólag belátom, leginkább az Esterházyn és Nádason nevelkedett bölcsészhallgatóknak szólt). Mostanában leginkább arra törekszem, hogy a több szövegréteg le- és felfejtése nélkül, az allúziók, intertextek ismerete nélkül is, működőképes, érthető, befogadható szövegeket hozzak létre, abban pedig csak reménykedni és hinni tudok, hogy az emberek értik az abszurdot, a groteszket és tudnak nevetni a morbid humoron. Egyébként a Kis va(j)dmagyar központi motívuma, metaforája a disznó, ami számomra még erőteljesebben kijelölte a stílust, a megszólalás milyenségét.
Mesélnél nekem erről a disznómotívumról?
A disznó a kultúrtörténeti tradíció egyik nagyon gazdag eleme, egy hatalmas kutatást lehetne köré építeni, jóllehet én most még csak egy kisregényben gondolkodom, és leginkább csak irodalmi és képzőművészeti hatásokból dolgozom, emellett persze biografikus elemekből is, hiszen a nagyapám valóban hentes volt és tartott otthon disznókat, sokszor voltam gyerekként vágóhídon. Tehát számomra van egy erős, valós élménybázisa is, ami nem csak képekhez, hanem szagokhoz, hangokhoz és felületek érintéséhez is kötődik. De leginkább, elementáris erővel, szagokhoz. A disznó mint erős, vizuális, zsigeri jelenség szervesen kapcsolódik ahhoz a brutális, állati, kizáró és buta, értelem nélküli világhoz, mely az Akcióban elindított, megrajzolt faluhoz-vidékhez kötődött és ami továbbépült, nőtt a Kis va(jd)magyar tágabb, közép-kelet-európai miliőjébe. Változó, nem egypólusú jelentései ebben a geopoétikai térben egyszerre építik be és mozdítják ki a gyilkolás, áldozatiság és tehetetlenség kérdéskörét, a kirekesztettséget, a jó és rossz oppozícióját, az ember és állat közötti határsáv tisztázatlanságát. Etikai kérdések merülnek fel vele kapcsolatban, de nem moralizálva. Egyébként Danilo Kis azt írja a Kételyek korában, hogy az irodalom nélkül egy gyermek halála nem lenne más, mint egy vágóhídi állat lemészárlása. A disznó a Kis va(j)dmagyarban felfogható a trauma jelenléteként is, olyan determinált, roncsolható testként, mely kizáródik a szabadság tartományából.
Ehhez az erőteljesen testi traumatizált képhez gondolod, van köze a délszláv háborúk emlékezetének?
A délszáv háborúk, ha sok esetben közvetve is, de elkerülhetetlenül nyomot hagytak, hagynak a szövegeimben, igaz, helyenként konkrétan, tematikusan is jelenvalóvá válnak, jóllehet akkor sem centrális elemként.
Mennyire értesz egyet azokkal a szempontokkal, ahonnan általában meg szokták közelíteni a szövegeidet? Gondolok itt például a feminista vagy a társadalomkritikai értelmezésekre.
Elfogadom őket, noha a gender szempontú megközelítést, amikor épp nem tud elszámolni a szövegek többi rétegével, leszűkítőnek tartom. A társadalomkritikai olvasathoz pedig csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy egyre inkább azt gondolom, hogy akármennyire is szeretnénk, de nem létezik tiszta művészet. Ez pedig óriási felelősséget ró ránk, alkotókra. Ami viszont egy időben tényleg zavart, az az írói személyemhez és ehhez kapcsolódóan a női narrátoromhoz fűződő reflexiókat érinti, és azt a tapasztalatot, hogy nőként írónak lenni egy még mindig erőteljesen fallocentrikus világban, valójában igazán különös státusszal jár. Újabban jobbnak látom ezen csak mosolyogni, mint bosszankodni, de ettől függetlenül nehéz figyelmen kívül hagyni a szexista megjegyzéseket, amelyek kevésbé érintik a férfi írókat ? bár az is lehet, csak én vagyok túl érzékeny. Azt hiszem, a társadalmi szerepeimet többé-kevésbé jól kezelem: amikor íróként vagyok jelen valahol, elsődlegesen író vagyok és nem nő (hosszú hajú, szőke), örülnék, ha ezt mások is szem előtt tartanák. A női írósághoz vagy írónőséghez kapcsolódó tapasztalatok egyébként gazdag anyagként szolgálnak az íráshoz is, és a készülő kisregényben a tipikusnak nevezett női témák kijátszására is törekszem, destruálom a női írást és a lányregényt is mint műfajt.
Milyen érzés neked az írás?
Annyiban terápiásan írok, hogy ha sokáig szüneteltetem, kevésbé jó a közérzetem. De nem arról van szó, hogy a személyes traumáim kibeszélése miatt írnék, hiszen a szövegeimben kevés a saját trauma. Az írás az egyik, hozzám szervesen kapcsolódó léttevékenységem, aminek elválaszthatatlan velejárója az olvasás. Jelenleg leginkább azt érzem, az irodalom vagy tágabban a művészet az, ami értelmet ad az életemnek, és ez az a terület, ahol tényleg szabadnak érzem magam. Ez pedig örömet, boldogságot okoz. Persze ezt az örömet, boldogságot időnként megtöri a szorongás: mi lesz velem, ha többet nem tudok írni. Dragomán mondta az egyik interjújában, hogy ?író leszek vagy meghalok?. Érteni vélem, hogy miről beszélt.
Mennyire van hatással a szövegeidre a határontúliság? Lényegesnek tartod az ilyen szempontú megközelítéseket?
Fontos megközelítés, de szükségesnek tartom, hogy a határontúliság kérdéséből kihagyjuk a politikát, az ideológiát, a hatalom retorikáját. Arra gondolok, hogy a határontúli magyar író nem azért van, nem azért egzisztál, hogy általa megerősítsük a szegény, a határ másik oldalán rekedt magyarság nemzettudatát. Azaz attól, hogy valaki határontúli író, nem feltétlenül csak és kizárólag akkor író és akkor jó író, ha szövegeiben nemzeti kérdésekkel, nemzeti identitásépítéssel és hagyományőrzéssel foglalkozik, és ezzel összefüggésben, ha nem ezt teszi vagy ennek álságos illetve veszélyes voltára hívja fel a figyelmet, akkor ellehetetlenítjük. A határontúliság nyilvánvalóan nemcsak földrajzi-történelmi, hanem metafizikai konnotációkkal is rendelkezik, egy látásmódhoz illeszkedik. A határ mint elválasztó vonal és mint metafora a kívülrekedés, elzáródás létélményét erősíti, ennek köszönhetően az erről való beszéd és a nyitás iránti vágy radikálisan felfokozódik. Ehhez kapcsolódóan számomra például egyre fontosabbá válik az egzisztenciális határhelyzetek (pl. halál, háború, őrület stb.) tematizálása, mintha ezek a szituációk nyitnák meg egy másfajta, nem uralt beszéd és tapasztalás lehetőségét, és mintha a lét értelme vagy épp értelem nélkülisége itt tudna feltárulni. Egyébként én, noha évek óta Magyarországon élek, mégis határontúlinak tartom magam, de ebben a kijelentésemben nincs semmi fájdalom, noha persze azért azt hiszem, a kisebbségi létmódban mindig van valami fájdalmas, vagy legalábbis így tematizálódik. Ezt azonban szeretném kilúgozni magamból, hogy ne ez legyen a fájdalom helye, jóval inkább a gazdagság tereként lakjam be. Meghatározó számomra az a közeg, ahonnan jöttem, meghatározó a határ egyik-másik oldala, sokat köszönhetek annak a két kultúrának, szellemi hagyománynak, amivel volt és van szerencsém találkozni. Bizonyos értelemben más vagyok, mint egy magyarországi író, ez a másság a határ túloldaláról hozott sajátom (ugyanúgy, ahogy ez a másság a több kultúra között nevelkedett írókra jellemző), de azt gondolom, az irodalmiság és az értelmezés szempontjából ennek nem kellene határt, szakadékot képeznie köztünk.
Te ilyen szempontból hogyan határozod meg magad?
Európai, kisebbségi és író.
Pintér Tibor
