Milyen kérdéseket vet fel a West Balkán esete? A felelősségét, a szabadságét, a morál felülemelkedését az anyagi hasznon. Mit és meddig engedhetünk gyerekeinknek, hogy magukért felelősséget vállaló emberekké váljanak, a felnőttek átérzik-e felelősségüket gyerekeik iránt, zsarnokok-e, ha nem engedik el őket, felelőtlenek-e, ha igen. És persze: a pénz iránti vágy elmos-e minden felelősség-érzetet? Kérdés, ad-e megoldást a darab, feltárja-e a gyökereket vagy csak illusztrál. Utóbbi esetben nem sokat ér és nem számíthat tartós figyelemre sem most, sem a jövőben. De nem várunk túl sokat egy drámaírótól? Neki kellene tudnia a válaszokat azokra a kérdésekre, melyekkel ma minden civilizált társadalom szembesül, és láthatóan nincsenek feleletei, sem kulcsai, megoldásai? Igazságtalan ennyit várni egy írótól? Az. De én mégis ezt teszem. Hogy mondjuk Örkény legyen és ne jelenségeket, hanem archetípusokat teremtsen: Egérkét, őrnagyot, tűzoltóparancsnokot. Így és csakis így várhat örökérvényűvé az egyedi.
Gyerekként az ember halhatatlannak hiszi magát, aztán kamaszkorában rájön a keserves igazságra. Hogy ezt el tudja viselni, betép. Ezekben a pillanatokban újra istennek érzi magát.. Ezt a magyarázatot adja Tasnádi István arra, miért az a mai tini generáció képe a jó buliról, hogy ott eszméletlenre tekeri, issza, drogozza magát. Az önkívület pillanataiban halhatatlanok. Újra. Elgondolkodtató magyarázat.
Néhány hónapja mutatta be a Pesti Színház a brit Simon Stephens Punk Rock című hasonló témájú, nemzetközi sikert aratott darabját, mely Tasnádiénak a nyomába nem ér. Mindaz, amit abból hiányoltam, itt megvan. Íve, vonala, dinamikája, mondanivalója túlmutat az egyszerű tükrözésen. Szellemes, friss, igaz, őszinte. Nem trágáran az, nem közönségesen, hanem humorral és empátiával. Nagyszerű a keret, a fiatalok sztorizós meséje, amiben megelevenítenek egy-egy esetet, és szinte rendezőként hozzák mozgásba a szereplőket. Így, apró mozaikok füzéréből áll össze a szociológiai portré egy generációról, amelynek még a kötözködés is a bulizás egy formája. Idomulni a többiekhez, ez minden kor kamaszainak leghőbb vágya. Nem kilógni, asszimilálódni. És ez a vágy a belecsúszás rugója. Hogy mibe csúszunk bele, a dauerolt hajba, a trapéznadrágba, a házibulin kevertet nyakalásba vagy a drogozásba, az már a kor függvénye, de a csúszás - befelé - mindig gyors. A kapaszkodás - kifelé - érdes, szálkás, lassú úton vezet. Itt csak az örvénybe lesiklást látjuk, a hozzá illő eszelős tempóval, amely a rendezőt, Vidovszky Györgyöt dicséri. Remek a színpadkép (Heike Vollmer), nagyszerűek a mozgások (Gyevi-Bíró Eszter). És egészen kiválóak a szereplők, a kisebb-nagyobb színpadi és filmszerepekben itt-ott már feltűnt fiatalok: Herman Flóra, Dér Zsolt, Császár Réka, Balla Richárd, Sipos Viktória, Koloszár András, Könczei Anna, Juhász Lajos, Vitányi-Juhász István, Dévai Balázs. Rutinos és nagynevű színészeket meghazudtoló természetességgel, az improvizációs színjátszás üdeségével, elképesztő mozgáskultúrával, bravúros váltásokkal, humorral és őszinteséggel sziporkáznak. Az egyetlen hamis hang, mesterkélt alakítás éppen a Bárka-társulat tagjáé, Varga Anikóé az egyetlen felnőtt, egy anya szerepében.
Tanulságos volt végignézni az ősbemutató közönségét is: 95 százalékban 20 év alattiak tették ki. A színházi és kritikusi szakma sehol. A felnőttek, úgy látszik, előre leírták a darabot és az előadást. Pedig az író célja valószínűleg nemcsak az, hogy a legifjabbak elé saját magukról tükröt tartson, hanem az is, hogy az értük felelős generációt elgondolkoztassa. És teszi ezt ő és valamennyi résztvevő profi módon, nagyon maian, igen tehetségesen. Úgyhogy felnőttek: irány a Bárka!
