Semmiből világot építeni - így is megragadható a színház elillanó lényege. Azonban az a látvány, ami a hamlet.ws előadásán fogadja a nézőt, már-már provokációnak hat, miközben legfeljebb feledékenységünk meg elkényelmesedett színházba járási szokásaink okolhatók meglepettségünkért. Mert itt mindvégig szó szerint semmiből kell a három színésznek, meg persze nekünk, nézőknek építkezni.
Alig tíz négyzetméteres, szigorúan üres, négyzet alakú teret ülünk körbe három, emelkedő sorban. A tornapadokból kialakított négy első sor közepén egy-egy "játszó szék". Az üres tér és a kiemelt pozícióban lévő székek jelenítik meg a Hamlet összes helyszínét - hiányérzet nélkül. Utcai fények és a terem "normál" világítása adja a fényt, a zenét majd maguk csinálják a színészek (zeneszerszámok nélkül persze). Kellékekre sincs szükség - a Szellem még a darab elején dühödt szitkozódással sodorja le fia fejéről az egyetlen, utóbb kellékként értelmezhető baseballsapkát, ezután azonban már valóban semmilyen tárgy nem töri meg a szikár, célszerűségében nagyszerű rendet.
Hogy pontosak legyünk: semmi látható. Semmi, ami eltereli a figyelmet az egyszerre lecsupaszított, és vendégszövegekkel feldúsított textusról; semmi, ami makacsul béklyózza a fantáziát; semmi, ami gondolkodás és kérdezés helyett jól csomagolt választ erőszakol ránk. Az ad hoc kiválasztott nézőkkel felolvastatott, az előadáshoz egy lehetséges kulcsot ajánló "prológ" után itt-ott elszórva még nagyszámú, fontos utalást hallunk egyetlen témáról. Az eredeti szövegben is hangsúlyos részletek a színházcsinálás mesterségére vonatkoznak, azt a minimális eszköztárral és maximális színészi intenzitással működtetett színházat lefestve ideálisnak, ami éppen itt és most, a szemünk előtt valósul meg százhúsz percben.
Hogy milyen ez a színház? Őszinte, bátor, fiatal, gondolkodó és gondolkodtató.
Olyan, ahol a néző- és a játéktér közötti határok teljes természetességgel válnak áttetszővé. A színészek olykor a játékban való részvételre késztetnek, ám idővel kiismerhető játékszabályok szerint. Ettől egyrészt az interakció nem tűnik sem elcsépeltnek, sem a "bevonós" színházban megszokottan bárgyúnak, másrészt a színészekből áradó magabiztosság engem mint nézőt is biztonságérzettel tölt el, s egy percig sem gondolom magam a játszók kénye-kedvének kiszolgáltatott szerencsétlennek, akinek a pénzéért még bohóckodnia is kell száz vadidegen ember előtt.
Olyan színház születik, ahol evidenciaként fogadjuk el, hogy három férfiszínész játssza a Hamlet összes szerepét. A rendező Schilling Árpád, meg az elképzelését bravúrosan kivitelező Nagy Zsolt, Rába Roland és Gyabronka József legnagyobb "ötlete" az a játéktér közepére koncentrált dinamikus erőtér és elsöprő erejű energiaközpont, amit a három színész kizárólag hangjával, tekintetével és mozgásával hoz létre és működtet az előadás teljes időtartama alatt.
Meghatározott koreográfia szerint változtatnak testhelyzetet, sőt cserélnek szerepet a játszók. Mintha egy labdát adnának kézről kézre, s akinél épp a játékszer landol, az válik Opheliává, Claudiusszá vagy Gertrúddá... A hatásos eljárásban ravaszul keveredik az improvizatív játékosság és a mértanian egzakt kiszámítottság, melyek csupán első ránézésére zárják ki egymást. (Gondoljunk a Tim Carroll-féle Bárkás Hamletre mint a jelen előadás igen távoli rokonára!) Mivel a címszereplő szövegének törmelékeiből ugyanúgy jut mindhármuknak, a kétkedő néző is beláthatja, hogy a módszert nem pusztán gyakorlati megfontolások szülték.
A három férfi három korosztály, három habitus, ha úgy tetszik, Hamlet három lehetséges arca. (Vagyis ezen a ponton az előadás újra csak nem állít, hanem kérdez, ráadásul egyszerre három irányból!) Mindhármuk következetesen mai Hamlet, akik néhány jól időzített személyes történettel teszik a drámák drámáját 2007 augusztusában, egy budapesti középiskola kopottas falai között érvényessé, élettől és humortól duzzadóvá.
Nagy Zsolt lázadó, örökkamasz, rappelő, az udvartól függetlenül létező és lézengő Hamlet. Rába Roland érettebb, megfontoltabb, a véres bosszútól sem visszariadó, Nagyénál higgadtabbnak, de egyben alattomosabbnak tűnő dán királyfi. Gyabronka József Hamletje kevesebb szóhoz jut (főleg Szellemként, Gertrúdként meg Poloniusként remekel), ő már a halál előtti búcsú rezignált, fáradt, a sztereotip Hamlet-képünktől elütő hangokat szólaltat meg.
A hamlet.ws minden lényeges tudnivalót megtanít a színházról azoknak, akik még csak most kezdenek előadásokat látogatni. Azoknak pedig, akik már sok időt töltöttek Thália templomaiban, elsöprő erővel idézi fel a színházba járás felszabadító, egyre ritkábban érzett örömét.
