A Játékszínből két év alatt igazi sikerszínházat varázsoltatok. Hogy kezdődött kettőtök története a színházzal?
A történet ott kezdődött, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után a Budapesti Kamaraszínházhoz szerződtem, aminek egészen 2012-ig, a megszűnéséig a tagja voltam. 2011 decemberében értesült arról a Játékszín és a Kamaraszínház vezetősége, hogy a minisztérium egy profiltisztítás keretében megszünteti az anyagi támogatást, és szeretné átadni a színházakat a fővárosnak. Ha semmilyen más megoldás nem születik, valószínűleg az lett volna a Játékszín sorsa, ami a Kamaraszínházé: megkezdődik egy felszámolás, majd a tulajdonosok döntöttek volna a későbbi hasznosításról. Nagyon sokáig a Budapesti Kamaraszínházért küzdöttünk. Létrejött egy négytagú művészeti tanács, egy kis virtuális érdekvédelmi alakulat, aminek én lettem az elnöke. Felvettem a kapcsolatot az összes szóba jöhető partnerrel, a fővárossal, a minisztériummal, az akkor miniszterrel és államtitkárral, szóval elindult egy hosszas tárgyalássorozat és lobbi-tevékenység annak érdekében, hogy a Kamaraszínház ne csukjon be. Mint kiderült, ez a kérdéskör gyakorlatilag egészen a rendszerváltás idejére nyúlt vissza, azóta volt napirenden az átadás-átvétel a főváros és az aktuális minisztérium között, de soha nem ment végbe. Arra is fény derült, hogy a minisztérium további finanszírozására semmi esély, hiszen a két színház éves támogatása közel 500 millió forintba került. A Budapesti Kamraszínháznak óriási tartozásállománya volt, ezeket a lyukakat pedig lehetetlen volt betömni. Az utolsó időszakot már fizetés nélkül dolgoztuk végig, és 2012 májusának elején lejátszottuk az utolsó előadást. A társulat fehér lufik föleresztésével köszönt el a színháztól, ami szakmai értelemben az otthona volt, és amiről tudta, hogy már nem nyit ki újra.
Mikor kezdtél el a Játékszín megmentésén gondolkozni?
Nekünk az volt a legfontosabb, hogy lehetőség szerint megmentsünk egy színházat a bezárástól, és hogy minél több kollégánknak tudjuk ezentúl is az alapvető életfeltételeket garantálni. Nem csupán az anyagiakról beszélek. Sokan, főleg az idősebb generáció tagjai, kilátástalan helyzetbe kerültek emberi értelemben is. Egy színésznek az is legalább ennyire fontos, hogy tartozzon valahova, foglalkoztatva legyen, játszani tudjon, találkozzon a közönségével. Abban az évadban a Játékszínben is szerepeltem vendégművészként, és nyáron jött az ötlet, hogy kiszámoljam, mit lehetne kezdeni vele magánszínházként. Kidolgoztam egy gazdasági koncepciót, hogy amennyiben egyáltalán meg lehet vásárolni a színházat működtető KFT-t, akkor ez relatíve kis invesztícióval megtehető, és érdemes lenne tenni egy ajánlatot a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőnek, ami a magyar államot képviselte. Ilyen javaslatra, egy színház privatizálására korábban még nem volt példa. Az üzlettársaimmal már korábban is együtt dolgoztunk kamaraszínházi frontokon: Bank Tamás színésszel, Szűcs Attila gazdasági vezetővel, illetve az ezen a nyáron csatlakozó ügyvéd házaspárral. Mögöttem akkor már volt egy hatéves vezetői gyakorlat, a mai Művészetek Házát vezettem Gödöllőn, alapító producere voltam a gödöllői nyári színháznak, illetve a saját cégem is évek óta foglalkozik kommunikációval és marketinggel. Úgy gondoltam, hogy jogi és gazdasági oldalról is biztonságban lehetünk ebben a négyesfogatban. Tettünk egy vételi ajánlatot, aminek az volt a lényege, hogy új tulajdonosként belépve, a régit megkíméljük a végelszámolási folyamatok intézésétől és költségeitől, és kifizetjük a cégben lévő tartozásállományt. Ez egy 10-20 millió forint közötti összeg volt, illetve ehhez még hozzájött az a 3,1 millió, amit kifizettünk az MNV-nek. Így lett egy KFT-nk, aminek nonprofit jogosultsága van, hogy a Játékszínt tovább üzemeltesse, és tovább bérelhesse a színház épületét a terézvárosi önkormányzattól. Nem ingatlant vásároltunk, hanem egy hiányokban gazdag KFT-t meg egy óriási lehetőséget.
Akkor ez egy meglehetősen kockázatos vállalkozás volt.
Óriási hazardírozás volt ez a részünkről. A magánvagyonunkból pénzzé tettük, amit lehetett, belefogtunk, és abban bíztunk, hogy nagyon gyorsan fel tudunk építeni egy sikerszínházat, ami elkezd pénzt termelni, és egyszer megtérülhet a befektetésünk. Egy év laufot adtunk magunknak, és úgy gondoltuk, hogy ennyi idő alatt két dolog történhet: vagy elbukunk mindent, amit befektettünk, és egy évvel később fog becsukni a színház, vagy dolgozunk, és ha mellénk áll a Jóisten, és az egész magánszínházi koncepció sikeres lesz, akkor talán némi állami támogatást is szerezhetünk majd, vagy pályázatokon elindulva plusz forráshoz juthatunk. Az látszott, hogy teljesen piaci alapon egy ilyen kőszínház még nem tud megélni Magyarországon.
Mikor nyitottátok meg a Játékszínt?
2012. október 30-án tartottuk az ünnepélyes megnyitó előadásunkat. A Kamaraszínházas előadások közül kettőt tudtunk itt elkezdeni játszani, az egyik, a Mr. és Mrs. volt Pindroch Csaba és Verebes Linda főszereplésével. Bár az első előadásunk nem saját produkció volt, de végre itt játszottunk. Az első hónapban egy előadásunk volt, a másodikban négy, novemberben már közel tíz. Azt a célt tűztük ki, hogy tavaszra egy őrült tempó mellett kezdjünk el gyártani saját produkciókat, és hogy márciusban már húsz előadásunk legyen, amiket teljes teltházzal és picikét emeltebb helyárral tudunk megvalósítani. Ha ez megvan, akkor már közelítünk ahhoz, hogy nullára jöjjünk ki egy hónapban. Közben egyre több munkatársunk lett, hiszen kezdett felépülni a színház. Amit eleinte szívességi alapon és lelkesedésből meg lehetett csinálni, az hosszabb távon ebben a formában nem működött. Az állományunkat meg kellett erősíteni, elsősorban műszaki fronton, hiszen egy folyamatosan játszó kőszínház üzemeltetéséhez rengeteg szakemberre van szükség. Márciusban aztán örömmel, meglepődve és őrült fáradtsággal konstatáltuk, hogy a kitűzött célt túl is teljesítettük. Az évad végére eljutottunk oda, hogy szinte minden nap volt előadás a színházban.
Ekkor állami támogatásunk még nem volt. A lobbi ugyan folyamatosan ment, és én mindent megtettem a siker érdekében. A nyáron kaptuk az örvendetes hírt, hogy a minisztériumi vezetők úgy vélekedtek erről a színházi működésről, hogy amit csinálunk, az egy jövőbe mutató modell is lehet. Megszületett a kormánydöntés, ami alapján 63,4 millió forintos támogatást ítéltek meg nekünk. Ez biztosította, hogy teljesen talpra tudjunk állni, és a színház gazdaságilag biztos alapokon mehessen tovább, úgy, hogy közel 100 munkahelyet hoztunk létre, illetve mentettünk meg. De ehhez az is kellett, hogy a második évben sikerüljön havonta 35-36 teltházas előadást tartani, beleértve a hétvégi matinékat is, és mindet teljes áron eladni. Elindulhatott az első fejlesztési hullám is. Az egykori nézőtéri büfé helyén csináltunk egy 21. századi kávézót, amire igazán büszkék vagyunk. A kollégák az első perctől kezdve megszerették, rögtön átalakult egy kis művészklubbá, ahol az olvasópróbákat és a megbeszéléseket is tartjuk. Természetesen technikai fejlesztésre is szükség volt, hiszen az épülethez 30 évig nem nyúlt hozzá senki.
Milyen előadásokat láthatott a közönség az első évben?
Az első év bemutatói mind őrületes sikert hoztak. Az itt játszó kollégák arról számoltak be, hogy azok az előadások, amiket már évek óta játszanak, valahogy sikeresebbek lettek. A mindennapos teltházon túl a közönség lelkesedése is rendkívüli volt. Fantasztikus újfajta kör alakult ki a színház támogatói és nézői körében. Az elmúlt évben több mint 80 ezer ember látta az előadásainkat, amire korábban soha nem volt példa a Játékszín történetében.
Ahogy más területeken, úgy az előadások kapcsán is hoztunk rizikós döntéseket. Nagy öröm volt, hogy sikerült megállapodnunk Vidnyánszky Attilával, és az egyik előadást, a Bányavirágot, amit a Nemzetiben már nem akartak tovább játszani, megvásároltuk és a Játékszínben talált új otthonra. A közönség vette a lapot: azzal, hogy a profilunktól kissé eltérő előadást hoztunk be, olyan nézők is eljöttek hozzánk, akik korábban nem, és közülük sokan meg is ragadtak. Ezt a sort egyébként idén is folytatjuk, és izgalmas vállalkozásra adjuk a fejünket: bemutatunk egy monodrámát. A ?Szeretik a banánt, elvtársak?? Ceauşescu Romániájában játszódik, és Sebestyén Aba világraszóló alakítását láthatja, aki jegyet vált rá.
Egy interjúban azt mondtad, hogy a siker titka szerinted a közönségbarát repertoár. Ez alatt mit értesz pontosan?
Szerintem nincs másmilyen, nem is szabad, hogy legyen. Talán egyre kevésbé, de még mindig él a szakmán belül az a vita, hogy mi képvisel értéket és mi nem, mi számít közönségbarátnak, feladata-e egy színháznak, hogy érdekelje a nézőket a produkciója, vagy l'art pour l'art, a tehetséges művészeket akkor is támogatni kell, ha senki nem kíváncsi rájuk. Én azt értem a közönségbarát repertoár alatt, amivel gyerekkoromban találkoztam: az első színházi élményem az volt, hogy a színház valami ünnepi hely, ahova mind lélekben, mind testben csinosan felöltözve kell megjelenni, és ahonnan az ember gazdagabban jön ki, ahova visszavágyik, és ahol valami lényegi dolog megy végbe benne.
A mi repertoárunk sikerdarabokat vonultat fel, amik alapvetően szórakoztató előadások magas minőségben, ismert és elismert kollégák közreműködésével. Mintapélda a Broadway, vagy a West End, és mi is valami ilyesmit szeretnénk megvalósítani itt a pesti nagykörúton.
Nyáron a magánszínházak szövetségének megalakításáról is beszéltél.
Igen, kezdeményeztem, hogy hozzuk létre a magánszínházak szövetségét, és megkerestem azokat, akik szintén magánzók, végigjárva az összes tulajdonos és igazgató kollégát. Szép egység alakult ki abban, hogy fontos közös érdekeink és értékeink vannak, gazdasági és jogi ügyekben pedig a közös érdekvédelmünk sem utolsó szempont. Az elmúlt két évben csodálatos együttműködés alakult ki köztünk, a cél pedig az, hogy ezt rendszerbe tereljük. Most alakul hivatalosan a szövetség, amelynek én vagyok a vezetője, és nagyon büszke vagyok rá, hogy senki nem mondott nemet. Annyiszor érzi azt az ember, hogy egy hajszálon csúszott el, hogy rosszkor volt rossz helyen, de most végre úgy érzem, hogy nagyon jó ütemben léptünk meg valamit. Őrületes vakmerőséggel vágtunk bele ebbe az egészbe, de mellénk állt a Jóisten és a jóakaratú emberek. 80 ezer néző tette le ránk a voksát, ezért a hatalmas bizalomért pedig hálásnak kell lennünk. Legalább ennyire fontos, hogy a kulturális kormányzat is elfogadott és támogat minket, nekünk pedig továbbra is komoly terveink vannak, akár olyanok is, amik túlmutatnak a Játékszínen.
Mik ezek a tervek?
Ide kapcsolódnak a második év fejlesztései, amik jóval nagyobb volumenűek, mint az első évben voltak. Átadtunk egy vadonatúj nézőteret, a régi jegypénztár helyett pedig megnyitottunk egy nemzetközi jegyirodát, amivel lényegesen jobban ki tudjuk majd szolgálni a közönséget. Ezen kívül átadtunk egy kis ajándékboltot is, ahol a színházhoz kapcsolódó merchandising termékeket fogjuk árulni. A legforradalmibb kétségkívül a nemzetközi jegyiroda, ahol hamarosan a világ minden rendezvényére, akár egy Los Angeles-i Madonna koncertre is lehet majd jegyet váltani. Valójában ez a legnagyobb dolog, én mégsem erre vagyok a legbüszkébb. Teljesen úttörő vállalkozás Magyarországon, és nem kevés csodálkozó és értetlenkedő tekintetet is kapok, amikor arról mesélek, hogy mostantól az összes többi színház jegyeit is árulni fogjuk. Biztosak vagyunk benne, hogy nálunk úgyis teltház lesz, így bátran áruljuk a többiek jegyeit, főleg, hogy így segíthetünk is. Szeretem ezeket a hagyományosnak nem nevezhető húzásokat.
Nemsokára itt van a Színházak Éjszakája. Ti mivel várjátok a látogatókat?
Fontos számunkra a különböző programok szervezése is. Nyáron két meghatározó esemény is lezajlott a színház életében. Az egyik Tusnádfürdőn, ahol idén is állt a színházi sátor. Fantasztikus, hogy egy ilyen nagyszabású kulturális fesztiválon és szabadegyetemen a színházi művészet is megjelenhet, a színházi sátornak pedig most már többedik alkalommal én lehettem a házigazdája, ami remélem, hogy ezután is folytatódik. Természetesen a Játékszín is vitt ki programokat, számos szakmai beszélgetés, előadás, zenés est, kvízjáték, versfelolvasás, közönségtalálkozó és szakmai fórum valósult meg. Még éjfélkor is kezdődtek programok és mindig tele volt a sátor.
A másik program a Pozsonyi Piknik volt, ahova közel 30 ezer ember látogatott el, és elképesztő volt az az érdeklődés és lelkesedés, ami a standunkat körbevette, főleg, ha felbukkant egy-egy művészünk. Fontos számunkra, hogy minél több helyen jelen legyünk. Ebbe a sorozatba kapcsolódik be a Színházak Éjszakája is. Semmiféle külön térítést nem kérünk egyik programunkért sem, a karszalaggal be lehet jönni az összes eseményre, amik délután háromkor kezdődnek és egészen hajnalig tartanak. Lesz például karaoke verseny a ?Tied a világ! szereplőivel, a színpadon színész legendákkal fogunk beszélgetni. Hernádi Judit, Benedek Miklós és Gálvölgyi János hármasa sok vidámságot ígér, Hajdu Steve egy stand-up összeállításban súgni tanítja majd a nézőket, Csonka András pedig slágereket fog énekelni. Mivel az első bemutatónk idén a Legyen a feleségem! lesz, egy másik előadásunkban, a Primadonnákban pedig egy papot alakítok, ennek apropóján megnyitunk egy házasságkötőt a Színházak Éjszakáján. Én bárkit összeadok bárkivel, és a pároknak esküvői képet és oklevelet is adunk, természetesen a válópereket is lebonyolítom, úgyhogy teljes körű szolgáltatást nyújtunk. De az egész napot átszövi a Legyen a feleségem! című darab, hiszen közeledünk a bemutatójához, a nyilvános próbáját is meg lehet majd tekinteni, Kapitány Ivánnal, Gálvölgyi Jánossal, Nagy Sándorral, Tóth Enikővel és Kovács Patríciával. Az egész család számára programokkal készülünk, a ránk jellemző vidám hangulatban.
Fotó: Penziás Nikolett
