Nem tudtam eldönteni, hogy sirály vagyok vagy színésznő

Még vagy már fölismernek utcán, kávézóban, vonaton?

Néha igen. Nagyon furcsa érzés. Pár hete megnéztem itt Pesten egy lakást, és az ingatlanközvetítő azonnal jött, hogy „Úristen, te vagy az? Csináljunk egy fotót, neked fogom eladni a lakást!”. Egyébként azt gondoltam, hogy Szolnokon többen lesznek, mert ott játszom nagyobb szerepeket, de a budapesti éjszakában is oda-odajönnek hozzám.

És a nagykönyvi előírások szerint rajonganak?

Van ilyen is, igen. Szolnokon például egy Milánka nevű gimnazista fiú, aki az összes előadásomat megnézi. A 29 Koldusoperából 27-et, a 30 Fösvényből 29-et látott. Mindig az első sorban ül, és megvár a művészbejárónál egy szál virággal, egy rajzzal vagy valami hasonló aprósággal. De vannak lányok is, iszonyú cukik.

Barátkozni, ismerkedni akarnak, vagy nekik elég az, hogy te tudd, fontos vagy nekik, sokra tartanak, szeretnek?

Az utóbbi. Ha látták rajtam, hogy nem vagyok biztos magamban, olyankor valahogy mindig érkezett egy levél annyival, hogy nagyon szeretünk, ne legyél rosszul. És ez annyira megható. Tényleg szívbe markoló érzés, hogy ott van Milánka, aki semmit nem tud rólam, és minden hátsó szándék nélkül hoz egy csokor tulipánt.

Szerintem ezt a törődést, figyelmet, tiszta rajongást csak vidéki színésznőként lehet megtapasztalni.

Én is ezt érzem, miközben nem mondanám azt magamról, hogy csak vidéki színésznő vagyok. De elkezdtem érteni, hogy Mészáros Máté és Máté Gábor miért mondta azt, hogy vidékre kell menni, és nemcsak azért, mert ott lehet igazán játszani, ráadásul nagyokat játszani. Mészáros Máté mesélte, milyen volt az, amikor Egerben felismerték, hogy az étterembe alig lépett be, azonnal jött a „Művész úr, parancsoljon, kóstolja meg ezt vagy azt!”. Azt hiszem, most már tudom, miért volt szakmailag és emberileg is jó döntés Szolnokra menni, és ezzel párhuzamosan másképp értékelem a budapesti létemet.

Tudtad, mibe ugrasz bele, amikor Székely Krisztával és Csákvári Krisztiánnal elkezdtétek Szolnokon a Sirályt?

Fogalmam sem volt, csak annyit tudtunk, hogy csinálunk egy Sirályt, Kriszta rendezi, Krisztián lesz Kosztya, én meg Nyina. Fel sem merült, hogy ebből valami hosszabb távú dolog alakul ki, hogy mindkettőnknek ez lesz a szakmai gyakorlatunk és a szakdolgozattémánk, hogy szerződtetnek bennünket. Csak közben vált Nyina annyira meghatározóvá az életemben, hogy abban az időszakban egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy én sirály vagyok vagy színésznő vagyok, hogy én Nyina vagyok vagy Panni vagyok. Eggyéváltam a szereppel, és az addigi összes fájdalmamat, tapasztalatomat, színészi tudásomat belevittem. Tudtam, hogy nyár végén, a Városmajori Színházi Szemlén játsszuk utoljára, és abba az estébe beleadtam mindent, hogy a lehető legkönnyebben engedjem el.

Hogyan éled meg az előadások korlátozott élettartamát?

A vidéknek ez egyszerre a szépsége meg a fájdalmas része. Nemrég lejátszottam az utolsó Lila ákácot, de néha még biztosan szeretnék majd Tóth Manci lenni. Meg úgy szeretném még elénekelni a Koldusoperából a Vérszínű bárkát. Amikor viszont azt érzem, hogy valami nem sikerült igazán jól, felszabadulás, hogy már csak két előadásom van, és kifut a bérlet.

Azt mondod, amíg a Sirály tartott, Nyinából nem tudtál visszajönni Panniba. Nem volt ez megterhelő?

Dehogynem, irgalmatlanul! Olyan volt, mintha az egész világot egy fátylon keresztül láttam volna. Ráadásul közben forgattam A Királyt. Hajnali három-négy órakor beültem a sminkbe, leforgattam 12 órát Balatonon, beültem egy autóba, ami elvitt Szolnokra, ott lejátszottam a Nyinát, majd az autó visszavitt Szolnokról a Balatonra. Aludtam másfél órát, és kezdődött minden elölről. Ez ment két hétig.

És állítgattad magadban a kapcsolót Nyina Zarecsnaja és Háfra Mari közt?

Igen, hol az egyikbe, hol a másikba kapcsoltam, de azt hiszem, ugyanabból a fájdalomból dolgoztam. Nyina és Mari lelkét is durván megtörik, egyedül hagyják őket a traumákkal, és azokból segítség nélkül kell magukat újra felépíteni. Ebből indult mindkét szerep, és utólag azt érzem, nem véletlen, hogy egyszerre talált meg Nyina és Mari. Abban az élethelyzetemben általuk kellett tanulnom magamról, dolgoznom magamon. És amikor vége lett a forgatásnak meg a Sirály-bérletnek, el tudtam kezdeni összekaparni magam. A szerepek elengedésével jött a gyógyulás fázisa. Szerencsére azóta nem talált meg igazán fájdalmas szerep, bár a Lila ákác alatt is megtörtént velem valami hasonló, mint Tóth Mancival, de azt már felkészülten fogadtam.

Jöhet a következő színpadi terápia?

Szerintem pont ezért jó színházat csinálni, úgyhogy állok elébe!

Ne mondd, hogy az általános iskolában azért mentél színjátszózni, hogy a játszótéri traumáidat feldolgozd.

Nem, ezek csak mostanában tudatosulnak, akkor csak szerepelni imádtam. Amióta az eszem tudom, ezt akartam csinálni. Szerintem hamarabb táncoltam, mint jártam.

Benéről nem lett volna közelebb a debreceni Ady-gimi drámatagozata? Miért akartál Kárpátaljáról a jóval távolabbi Szentesre menni?

Nem volt mögötte nagy kalandvágy: épp lekéstem a debreceni felvételit, Szentesre meg már járt két lány, akiket a színjátszóból ismertem. Azt gondoltam, így, hogy ők már ott vannak, könnyebb lesz. De mire én odaértem, elmentek. Aztán én is elmentem, vissza, haza, és leérettségiztem 16 évesen, mert nálunk más az oktatási rendszer.

Mi hajtott ennyire?

A vérem! Azt gondoltam, nekem minél gyorsabban a színművészetire kell mennem, de a sors többször beintett, mert csak ötödszörre vettek föl. Szerintem akkorra értem meg az egyetemre.

Mi hiányzott belőled? Hogyan változtál, hogyan épültél az évek alatt?

Egyrészt meg kellett tanulnom dolgozni, másrészt meg magamra kellett találnom, mert a sok kudarc elbizonytalanított, hogy valóban ezt kell-e csinálnom. Én tudtam, hogy színésznő akarok lenni, de a felvételiken évekig senki nem igazolta ezt vissza.

Ki vigasztalt a kudarcok után?

Én magamat, ami csak azért furcsa, mert alapvetően kiadok mindent magamból. Azzal, hogy 15 évesen eljöttem otthonról, hamar fel kellett nőnöm. Azt hittem, erős vagyok, csak később esett le, hogy ez, ráadásul ennyire távol a családomtól, iszonyú nehéz. Szerencsére sok barátom van, és mindig volt valaki, akivel meg tudtam beszélni a bajaimat, de a kudarcok feldolgozását valahogy mindig meghagytam magamnak. Nem volt ez tudatos – inkább az a tudatos, hogy most nem adom ki magam.

Budapest mit jelentett neked: kultúrsokkot vagy a vágyak beteljesülését?

Egyértelműen a vágyaim beteljesülését. Nagyon szeretem ezt a pörgést. Fura hazamenni az ezer- vagy már lehet, hogy csak nyolcszáz fős Benére, ahol nemhogy sötétedés után, de már délután se nagyon járkálnak az emberek az utcán, csak úgy senki nem megy el otthonról. Évente egyszer-kétszer jó, az olyan, mint a detox, de huzamosabb ideig nem bírnám. Nagyon ritka az olyan este, amikor otthon ülök. Ha nem játszom, elmegyek színházba vagy koncertre.

Szakmai inspirációt gyűjtesz?

Is. Azt érzem, kevés dolgot tudok az életről, miközben meg minél többet látok, annál inkább rájövök, hogy semmit nem tudok. És van benne egy kis FOMO-érzés, hogy ne maradjak le semmiről. Egyébként sokat gondolkodtam azon, hogy mi van, ha Benében maradok. Boldog lennék, ha a beregszászi színházban játszanék, vagy elmentem volna Moszkvába, Kijevbe színészetet tanulni? Az ukrán nyelvet nem szeretem, a dallamával van bajom. Meg persze rosszul is tanították, szenvedtünk vele 11 évig. Oroszt csak két évig tanultam, vicces, hogy azt is Szentesen, de sokkal jobban értem, beszélem. Lehet, hogy a puhább hangzása miatt ment könnyebben. Szóval néha elgondolkodom, milyen lenne otthon az életem.

Börtönnek vagy legalábbis ketrecnek éreznéd?

Igen, főleg a mostani helyzetben. Szeretem a szabadságot, szeretek élni.

A benei lány a mediterrán vidéken lenne igazán otthon?

Lehetséges. A nővérem, a fél családom Izraelben él, és néha eljátszom a gondolattal, hogy én is valahol délen fogok élni, vagy legalábbis kipróbálom magam ott egy-két évig.

Lenne hozzá kapcsolatrendszered, hogy ne a nulláról indulj? Mennyit érnek az IMDb-kreditjeid?

Szerintem semmit nem érnek, a kapcsolatokat pedig próbálom építgetni, de én a színészetet nem azért csinálom, hogy óriási nemzetközi karrierem legyen, hogy híres legyek, hanem hogy jó.

Mikor tudsz jó lenni?

Ha bizalmi a légkör, ha nyílt a kommunikáció. Ha kapok időt a rendezőtől, hogy magamban megkeressem, mi a kapcsolódási pontom az adott karakterhez.

És egy castingon, ahol nagyon rövid időd van bizonyítani?

Eleinte iszonyú nehéz volt, olyankor különösen, amikor másfél évig castingoltak egy nagyjátékfilmre, és végül mégse engem választottak. Az első öt-hat ilyen alkalom megviselt, de fokozatosan rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb a lelkemnek, ha nem feszülök rá. Azóta meg annyi castingon voltam már, hogy tudom, a helyzet nem is feltétlenül rólam szól, úgyhogy ma már általában felszabadultság van bennem. Nem azt mondom, hogy nem érdekel, sikerül-e, mert nagyon is érdekel, inkább úgy fogalmaznék, hogy könnyebben elengedem, ha nem jön össze.

Te miért és mit szeretsz forgatni?

A mit-re könnyebb a válasz: bármit, alapvetően élvezem a forgatásokat, mindegy, hogy videóklip, reklámfilm vagy sorozat. Hogy miért? Azt hiszem, a kamera finomságát, őszinteségét szeretem. Hogy érzékel minden rezzenést, hogy nem kell harsányan játszani, hogy elég, ha belülről dolgozol. Egyébként lehet, hogy azért is áll hozzám ez közelebb, mert lelkileg éppen valami hasonló lecsendesülésben vagyok.

Szabadúszó lettél. Valaki felhív vagy küld egy e-mailt egy felkéréssel vagy ajánlattal, és a naptárad még üres. Mi alapján mondasz igent vagy nemet?  

Mindent megbeszélek az ügynökömmel, Mattyasovszky-Zsolnay Bálinttal, aki biztos pont az életemben, és nemcsak a szerződések letárgyalásában, hanem minden szakmai kérdésben. De most az a korszakom van, hogy mindenre igent mondok, mert akarok és szeretek dolgozni.

#péntekikultúrrandi

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu