A Snow Patrol maga a megtestesült rádióbarát brit gitárpop. A zenekar a szegény ember Coldplay-e, az a csapat, akik ?majdnem világsztárok lettek?, de az igazi siker valahogy nem tűr ellentmondást, kérlelhetetlenül kiköveteli magának a figyelmet. A Snow Patrolt inkább a rádióban hallgatjuk a reggeli csúcsban, de nem utaznánk át fél Európát egy koncertjük miatt.
A Fallen Empires szerethető lemez, de inkább afféle se színe, se szaga zene, nem különösebben felkavaró, de mindenképpen korrekt és kellemes hallgatnivaló. Érdekes, hogy talán ez a lemezük a legváltozatosabb, mégis, a sokszínűségre való törekvés juttatja az ember eszébe azt, hogy valójában korrekt gitárpop-iparosmunkával van dolgunk. Néhány slágert is bedobtak a közösbe, itt van például a funkos lüktetésű Out In The Dark, amit a Maroon 5 is játszhatna, de itt a The Weight Of Love is, mely jó eséllyel szintén megmássza a listákat.
Vannak elektrós pulzálású számok, himnikus stadion-rock számok, de valami mégis hiányzik a zenekarból. Az erő. Hiába a dinamikus gitárjáték, a dalok aljában ott vibráló elektro, alapvetően egyanyagú a lemez, nincsenek érzelmi kilengések, olyan, mint egy kissé unalmas, de helyes barátnő, aki nagyon meg akar felelni az elképzelt elvárásoknak, de valami hiányzik ahhoz, hogy szerelem legyen a dologból.
A Van Halenben viszont van erő, és nem azért, mert alapvetően egy vitális rockzenekarról van szó. Itt a kreativitás és az elhivatottság olyan magas fokával találkozhatunk, amely még a mestermunkákat produkáló bandák (pl. Whitesnake, Def Leppard) kasztjában is ritka teljesítmény.
A Van Halen A Different Kind Of Truth című lemeze precíz, mint egy atomóra, a hadihajónyi technikával felvett anyag igazi minőségi amerikai rockzene. Az öreg srácok megmutatták, milyen az, ha a kapuzárási pánikot kreatív energiává alakítják. Hát ilyen.
David Lee Roth közel harminc éve szerepelt utoljára közös lemezen a Van Halennel, már ettől is izgalmas a produkció, de valójában az albumot az érvényesíti, hogy a korai évek kidolgozatlan, demós verzióit faragták újra. A produkció tehát ?jogfolytonos?, de a művészi megvalósításra lehet panasz, a faterok beleadtak apait-anyait, egyértelmű, hogy az együttzenélés szeretete szülte a lemezt, nem pedig a békés és gazdag öregkor igézete.
A China Town és az As Is olyanok, mint a borítón látható áramvonalas páncélvonat, ami akkor is eljutna a célig, ha korábban már felszednék a síneket.
Eddie Van Halen már nem iszik, nem remeg a keze, úgy játszik, ahogy 1978-ban, Roth se kokainozik már a medencés partykon, ő is csúcsformában. Michael Anthony helyett húszéves Eddie fia bőgőzik, semmi gáz vele, a dolog dinamikáját apu ?ízes?, cirkuszi attrakciónak sem utolsó gitárjátéka adja. Ezt hívják ún. modern rockzenének, és annak ellenére az, hogy közel hatvanas taták nyomják. Aki szerette a minőségi, feszes glam felé kilengő lemezeket, annak ez lesz az év ajándéka. Lehet, hogy már spárgát és más akrobatikus mozdulatokat nem csinálnak, de sebaj, a zene így is olyan, mint egy tripla szaltó.
