Anton Pavlovics Csehov korai, bemutatóin mindig új és új formákba, szerepviszonyokba szabott darabját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata hozta el a budapesti Nemzetibe, vendégjátékra. Adrian Ganea e. h. nagyszabású díszlete, a produkció Török Ilka e. h. tervezte, időben vegyes kötődésű színes jelmezei és a burjánzó eszköztár várakozást és kételyt egyszerre ébresztett: tágas a tér, de mintha mindenből túl sok lenne. Figurából is. Tizenöt-húsz perc után már terpeszkedett az anyagkezelés. Minek két ósdi kerékpár (plusz egy épp csak meglovagolt szobabicikli) oda, ahol az erkélyig épített hidacskán felfelé amúgy sem lehet pedálozni, s a meredeken lefelé sem nagyon? Minek egy komplett patak az előtérben, a híd alatt, csónakkal, szittyós-műfüves parttal, italozási rejtekhellyel, ha a tűzijáték alkalmával ezt a patakpartot épp az ellenkező irányban, a színpad mélyén célozzák meg? Kár a kulisszák, kellékek szétpazarlódásáért: a víz közeli udvarház néhány napozószéke, összecsukható ülőalkalmatossága önmagában, takarékosan, nyitódásának-hajtogatásának fortélyaival tartalmasabban szól(hatott volna) Csehov nyelvén, oldalról egy öreg, fehér tálalókredenc tanúskodásától támogatva.
 |
Harsányi Zsolt rendező a közelmúltban sok vihart megélt társulatot igyekezett a legjobb formába hozni, ám az ellapított, hosszadalmas jelenetezés már a másfél órás első rész végére ellankasztotta a nézőt. A realisztikus eseménysorból világítással, hanghatással kimetszett látomásos-szimbolikus képekkel még rosszabbul jártunk. Elbert János fordítása, Csép Zoltán dramaturgiai erőfeszítése nem kelt életre attól sem, hogy a címszereplő a szünet előtt a kerti mulatság kettős rizslámpás lampionsorával ? végzetét előlegezve ? nyomasztólag maga felé (?magára?) húzta a Vojnyicev-porta tagolatlan, magas deszkafalát. A jelképes fal a második részben is kocsizott egyet-kettőt elölről hátulra, hátulról előre, s időnként a reménytelen szabadulásvágy roppant indulatos döngetéseit ugyancsak el kellett viselnie.
A felesleges emberek gyülekezetének históriájában a fokozatos kifejlet az általános nyavalygás felé tartott. Mi lesz velem; engem nem szeret senki; hitvány alak vagyok; hitvány alak vagy. Nem hatott megrendítően a sem a szavak fölé, sem a szavak alá nem merészkedő, noha akkurátus és igyekvő drámabonyolítás, a mértéktelen alkoholizálásba, gyógyíthatatlan kisszerűségbe mosott egyéni tragédiák nem ráztak meg a választásképtelenség abszurditásával. Ha iszunk, meghalunk. Ha nem iszunk, akkor is. Ha jobbra megyünk, megesznek a farkasok. Ha balra, mi esszük meg a farkasokat. Ha a középutat választjuk, magunkat esszük meg. Az eladósodott birtok (vagy valamilyen módon történő megmentése) nem elletétezte becsület vagy becstelenség alternatíváit.
 |
Tíz óra előtt kevéssel a tíz óra húszig tartó színrevitel áldásosan túlpörgette magát. Vagy ekkorra pörgött fel a tervezett sebességre? Bár a rendezői ötletszerűség továbbra is zavarónak bizonyult, a szexuális meg egyéb attakok, kitörések sehogy sem akartak hitelessé bomlani, és osztódással szaporodtak a vádak-panaszok, a felszín alól egyre inkább előbújt a csehovi sötét komédia, az egzisztencia groteszk veresége, egy elvontabb, percmutatót nem ismerő idősík, s hogy a becsület nem birtoklás kérdése, a birtok veszte sem becsületkérdés. Átszitáltak a párbeszédeken a Három nővér ?Moszkva, Moszkva!? légvárainak, a Cseresznyéskert végleges veszteségeinek sejtelmei.
 |
Berekméri Katalin (Anna Petrovna) ekkor még nyomatékosabban behozta a centrumba az elfüstölt hangú, franciás típusú, szereleméhes boldogtalan özvegyet, a mindvégig visszafogottságával gazdálkodó Tompa Klára (Szása) fehér kísértetecskeként jártatta Platonov megcsalt feleségét, Gecse Ramóna kékharisnya létet töltögetett a tudóskodó, hímért alamusziskodó Grekovába, a Szofja elvágyódó, sápadt egyéniségével sokat kezdeni nem tudó Moldován Orsolya az illuzórikus elutazásra kész nő céltalan tevés-vevését fokozta fel a hiábavalóan rakosgatott bőröndökkel.
 |
Mind a négyen Platonovot szeretnék a magukénak tudni, a nemegyszer rossz emberként aposztrofált, magát is velejéig rosszként ostorozó falusi tanítót. Félbehagyta az egyetemet, nem vitte többre, látja megalázó jövőjét, hát ? lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten ? felcsapott önsorsrontónak. Nem is az Isten, hanem az egymást váltva, azaz szinkronban-szimultánban felkínálkozó nők segítségével. Vagy segítő szándékuk ellenére? Mindegy. Bokor Barna a kellemetlenkedő, cinikus, akarattalan fráterre nem terítette rá a formátumosság köpenyét, nem érződött, hogy még így is alighanem ?a legelső férfi az egész járásban?, ahogy egy másik önpusztító-pusztuló Csehov-főhősről, Ivanovról tartják. Megelégedett az értelmiségi krakéler felelőtlen öntetszelgésével. Jó pillanataiban valóban mondandót hordozott, hogy valaki ennyire belefeledkezik végzetes hibái ápolásába. A szétszórt ? de tiszteletre méltóan komoly nekiveselkedésű ? rendezésben epizódalakkal jobban lehetett boldogulni, mint főfigurával. Igaz, a szolgaszerepek (Fülöp Beáta ? Kátya, Meszesi Oszkár ? Oszip) megsínylették a túlkarikírozást, a rájuk erőszakolt üzekedő poénokat, ám Ördög Miklós Levente (Bugrov) az általánosságok közepette is jól élezte ki a harácsoló, környezetét bekebelező, tenyérbe mászó újgazdagot, Kilyén László (az elképzeléseiből kipenderülő Glagoljev) dzsentroid megjelenésére hagyatkozva a múlt árnyaként járt-kelt, Bányai Kelemen Barna a végére ügyesen hasonult a mostohamama-fiacskája gyámoltalan, felszarvazott Vojnyicevhez. Bartha László Zsolt Párizsból hazaszegényedett szélsőséges, hisztériázó ifjabb Glagoljevje, László Csaba az artikuláció, a mozgás következetességét alig érvényesítő Trileckij orvosa, Korpos András (Oszip) sokszor nehezen érthető beszédű, szálfa termetű falusi orosz haramiája vegyes benyomást keltett.
Régi darabban a mai kort ígéri a színlap. Ha nem ígéri, akkor is erre várnánk. Ezúttal három órából harminc perc igazolta felibe-harmadába a várakozást.
