Az ifjú titántól, Amerika és Európa egyik friss felfedezettjétől ugyanis Budapest nem kapta meg a beígért szenzációt: a test különleges élménye helyett ezúttal a tér kongó hangjainak tanúi lehettünk.
Schinwald kutakodásai a test és az emberi létezés tájékán sok műfajban folynak. Performanszaiból filmet forgat, néhányat a mostani kiállításon is levetít. Felülfestett portrék, printek, talált tárgyak, bábuk és fotók, végtelenül lassú mozgásokat rögzítő filmek hordozzák Schinwald fő témáját, a test mint protézis, a szerep és a burok viszonyának módszeres feldolgozását.
Nincs baj a nagy térben kevés műtárgyat bemutató tárlatokkal, ha annak van tere, levegője, vibráló közege. Vagy ha a térélményt jól felépített koncepció alakítja, ami a kiállított anyag karakterének része. Itt valami ilyenről volt szó, az élmény mégis hiányzott. Schinwald a Műcsarnok teljes hosszát, az egymás után sorolódó termeket a bejárattól a hátsó apszisig egyetlen építménybe fogta össze, tagolt, strukturált folyosót szerkesztett középre, ebben, illetve ennek falán helyezte el a munkáit. Kukucskaablakok, átjárható szekrényajtók, különböző mélységű falfülkék, a mélyedésekbe erősített öles farudak adják a tér ritmusát. Izgalmas konstrukció önmagában. De a kiállítás központjában a kommentárok szerint a testtudat, a test mint burok torzulásai, a szabadságát vesztett, kulturális kódokba kényszerült test zárt pályái vannak - ehhez ez a preparált építmény, ez a sem testnek, sem kalodának nem koherens folyosó inkább zavaros, mint hatásos keretet nyújt.
Az építmény falaira akasztott olajportrék, melyeken Schinwald az arcot különféle maszkokkal, kínzónak tűnő eszközökkel, kötésekkel látja el, elgondolkodtatók. A modell méltóságteljes tartása megmarad, a maszkot vagy torzító berendezést mint valami földöntúli faj szokatlan ékszerét viseli. A ready-made plasztikák már jóval egyszerűbb olvasatot kínálnak. A térdnél összevarrt női lábak, a felálló orrú vagy féloldalasan vastag talpú cipellők, ezek a hordhatatlan, testkínzó divattárgyak polcokon, fülkékben sorakoznak, mint valami divatüzletben - ez nem a testünkről szól, hanem inkább a társadalmi közhelyekről. Legerősebben az asztal nélküli, kifacsarodott asztallábak és a kecses lábakon szorongó vaskos tornaszer kommunikálnak, de ezt a poént nem szabadna többször is megismételni.
A legtöbb műből azonban végzetesen hiányzik Schinwald legfontosabb műfaja, az eleven színház: a színész, a táncos vagy legalább a bábu, aki megszólaltatja a tárgyak furcsaságát, közvetít a jelek és az élmény között, élő valósággá transzformálja Schinwald konceptuális gegjeit, például a fordított ujjakkal feltartott karmozdulatra kényszerülő férfiinget, amiben csak integetni lehet. Ahol viszont megjelenik a bábu, ott jól szervezi a teret: az épített folyosó bejáratánál is, a hátsó apszisban is az erővonalak középpontjában áll vagy ül egy-egy kényszermozgásra ítélt marionett.
Az oldalsó termekben levetített filmek és videók valamit megidéznek a Schinwald-féle mágikus panoptikumból, hatásos a gyerekek keresztes háborúját felidéző videó alapötlete, ahogyan egy kétarcú báb után vonul a fölheccelt gyereksereg. A többi viszont kifejezetten utánérzésnek tűnik, akár apró üvegdobozok falán, ferde tükörrel vetítve jelenik meg egy fekete térben, akár egy terem teljes falán. Valahol az érintettség, a test bevonása tűnik el a sok megszerkesztett jel között. És hát az érzelem, a viszonyulás a néző részéről.
