Névadójának örökzöldjét cseppet sem tradicionális előadásban tűzte műsorára a korábbi hagyományoktól részben-egészben elszakadni kívánó nagyváradi színház. Nincs könnyű dolga az új vezetésnek, hiszen úgy kell a váradi közönség által eddig nem vagy kevéssé ismert színházi műfajokat és formákat elfogadottá tennie, hogy miközben új közönségrétegeket szólít meg, ne riassza el teljesen a régi publikumot sem. Az évados műsortervből világosan kiolvasható ez a szándék, s tetten érhető Keresztes Attila Liliomfi-rendezésén is. Klasszikus, jól ismert mű, jól ismert poénok, alapvetően más hangszerelésben.
A rendező nem próbál mélyebb tartalmakat csiholni Szigligeti elsősorban félreértésekre épülő komédiájából, hanem változatos eszközökkel más stílusszintre emeli a szöveget. Írhatnék most clownerie-ről, commedia dell?artéról, stílusparódiáról, szóképek vizuális lefordításáról stb., de talán egyszerűbb a lehető legkevésbé szakszerű módon annyit mondanom: rendezői ötletparádé zajlik a színen. A strukturálisan érintetlenül hagyott, de alaposan átírt szövegben hol a szóviccek, hol a direkt mára utalások, hol az ironikus kommentárok keltenek derültséget. Mindezt játékötletek garmadája fokozza ? ezek egy része a felhasznált formákból (főként a bohócériából) fakad, más része a látványos képi blődli szintjén mozog (mint például a lemészárolt sertés a második felvonásban). A poénok harmadik csoportja a szereplők többségének élesen stilizált karikírozott szövegmondásából és/vagy mozgásából következik, s akkor még nem is beszéltünk a leginkább stílusimitációként értelmezhető zenei betétekről.
|
|
| Szotyori József és Dimény Levente |
Elvben semmi kifogásom az ellen, hogy modern színházi formákkal, kortársi poénokkal (is) operáló fergeteges ötletparádévá alakuljon egy mélyebb jelentéssel amúgy sem bíró komédia. De ahhoz, hogy ez ne pusztán ideig-óráig tűnjön mulatságosnak, hogy ne csupán egy-egy sikerültebb poénon lehessen felszabadultan nevetni, hanem az egész előadásnak magával ragadó sodrása, öntörvényű struktúrája legyen, s fetrengeni tudjak a röhögéstől, kontrollra, mértékre volna szükség. Keresztes Attila rendezéséből ? sok Liliomfi-bemutatótól eltérően ? nem az invenció hiányzik, hanem a szelekció. Mintha az alkotók mindent, ami eszükbe jutott, színre tettek volna, s nem akadt, aki leselejtezze a rossz vicceket, pontosan tudja, egy poént hányszor lehet elsütni, s hol van az a pont, ahol a viccek halmozása már tét nélkülivé válik. Így megfeledkeztek arról is, hogy optimális esetben a (játék)ötletek nem csak úgy repkednek egymás mellett, hanem egymásra épülnek, egymásból következnek. S ami végképp hiányzik a színpadi konstrukcióból, az a következetesség. Ha például Liliomfi (Hunyadi István) úgy jelenik meg, mint egy kiszőkített, divatos popsztár, nem is baj, ha rosszul énekel, de erre mégiscsak reflektálnia kellene a játéknak. Ha Szellemfi szerepe egyértelműen kiemelkedik a fősodorból, s Liliomfi famulusa egyszerre tűnik clownnak, játékmesternek, harapós kedvű értelmiséginek, a klasszikusokat folyamatosan idéző színésznek, akkor valahonnan valahová el kellene jutnia a figurának ? ehhez képest az utolsó felvonásra a rendező mintha megfeledkezne róla (amire lehet mondani, hogy a szerző is, de hát miért éppen ezen a ponton kell kesztyűs kézzel bánni a szöveggel). Határozott döntést kellene hozni arról, hogy a zenei betétek paródiák, atmoszférateremtő etűdök vagy az énekes teljesítmény manifesztumai legyenek-e (hol ez, hol az a szándék tűnik hangsúlyosabbnak, ráadásul mintha nem is feltétlenül mindig a rendező kezében lenne a döntés: a Mariskát játszó Pitz Melinda például annyival szebb és jelentékenyebb hangon énekel partnereinél, hogy az ő betétjei szükségszerűen énekes teljesítményként értelmezhetők). Ha ez a döntés megszületett volna, akkor talán a máskor oly kreatív és izgalmas színházi zenéket készítő Cári Tibort is nagyobb energiabefektetésre lehetett volna bírni.
|
|
| Csíky Ibolya és Hunyadi István |
S ami talán a legfontosabb: a karakterek többsége is túlságosan egyetlen ötletre (jól kitalált mozgásra, hanghordozásra stb.) redukálódik, ami kezdetben meglepő és mulatságos, ám kevés idő elteltével unalmassá válik. Ez csaknem valamennyi alakításra érvényes; legfeljebb az változó, ki tudja valamivel tovább kitölteni a figura körvonalait. Ám mindössze két alakítás látható, ahol ez komolyabb sikert hoz ? az egyik a legnagyobb, a másik a legkisebb szerepben. Dimény Leventének gyakorlatilag egy jelenet jut Schwartzként, melyhez mulatságosra alakított fejforma, affektáló hanglejtés és hajlékony higanymozgás találtatott ki, s a színésznek sikerül a szűkös skálából úgy építkeznie, hogy a figura mindvégig hatásosan megjelenített és mulatságos maradjon.
Kardos M. Róbert pedig Szellemfi amúgy is összetettebben kidolgozott szerepét színnel, lendülettel és személyességgel is gazdagítja; nem kis öröm látni, milyen felszabadultan, energikusan játszik. Nagyon hiányzik a harmadik felvonásban ? vagyis akkor, amikor egyébként már letettünk arról, hogy Keresztes Attila rendezése éppen az ő figuráján keresztül mondjon valami érvényeset, húsbavágót, ha nem is a világról, de legalább a színházról.
