Artúr király (vagy ahogy alighanem jobban megszoktuk: Arthur király) alakjához mindmáig eleven mondakör fűződik. A Kerekasztal lovagjainak, Guinevra és sir Lancelot végzetes szerelmének, az Excalibur kardjának, s más egyéb mitológiai nyalánkságoknak emlékét megannyi műalkotás ápolja Szerb Antal novellájától a Gyalog-galoppon át egészen Loewe Camelot című bájos musicaléig. Nem így Purcell 1691-ben bemutatott dramatikus, vagy másként semi-operája, amelyben bizony szó sem esik a napjainkban is jól ismert mondákról. Mi több, a darab zenés részeiben - a kevert műfaj hagyományainak megfelelően - maga a legendák homályába burkolódzott szigetországi fejedelem sem szerepel, s ilyesformán a pesti koncertszerű előadás közönségének is be kellett érnie mezei nimfákkal és szirénekkel, valamint Cupidóval, Pánnal, s a barokk operákban megszokott antik garnitúrával.
Vashegyi GyörgyFotó: Felvégi Andrea
Az Artúr király nagyszerű, alkalmasint egyenrangú párja a Dido és Aeneasnak, s több zártszáma valóságos felfedezést jelenthet az operakedvelők számára. Különösen érdekesnek tetszett a télies hangzás obligát zenei eszköztárával mesterien operáló harmadik felvonásbeli jelenet, amelyben a Hideg Géniusz és Cupido mérkőztek egymással, mígnem az utóbbi deitás meglágyította ellenfelét. Az ötfelvonásos művet Vashegyi György vitte diadalra, aki eme tettével újfent tovább gyarapította elévülhetetlen érdemeinek már ez idáig is tekintélyes tárházát. Az általa irányított Orfeo Zenekar már hosszabb idő óta egyre javuló formát mutat, s ez a szívderítő felívelés most vasárnap este sem tört meg. Egy-két kisebb szólójátékbeli megingástól eltekintve, a zenekar nemes elánnal, s ízesen historizált, s okvetlenül hasonló dicsérettel kell illetnünk az együttes kapcsolt részét, a pazar Purcell Kórust, amely derűs perfekcionizmussal szolgálta névadójának remekművét. A szólisták ugyancsak méltóképp kitettek magukért: a három nagyszerű szoprán (Csereklyei Andrea, Hamvasi Szilvia és Wierdl Eszter) mellett jócskán zajos elismerést érdemelt a vendégművész Raimund Nolte elegáns basszusa, s az ifjú Szigetvári Dávid üde szalontenorja.
Az opera utolsó felvonásában egyetlen rusztikus, pudingot és sört emlegető (és emelgető), harsányan vidám kórusszám erejéig a zenekar tagjai is dalra fakadtak, nem annyira az erjesztett komlóhoz fűződő meghitt viszonyukat illusztrálandó, mint inkább a felszabadult örömjátékot érzékeltetve. A sör mellett a befejező ötödik felvonásban az angol nemzet, a tengereken uralkodó boldog szigetország ünneplését hallhattuk. Purcell és a szövegíró John Dryden a diadalmas zárókórusban több aktuálpolitikai utalást is elhelyeztek, imígyen dicsőítve a Dicsőséges forradalom révén frissen trónra került Orániai Vilmost és nejét. 1691-ben alighanem ezzel a zárlattal biztosították be a londoni közönség rokonszenvét. Ám a budapesti publikum szimpátiája ez estén már jóval hamarabb Purcell és Vashegyiék produkciója mellé szegődött.
