- Mi a csudának kell egy (el)ismert tudósnak a szépirodalom? Mi az, ami hiányzott az életéből?
- A szépirodalom. Amíg az ember él, szeretne valami értelmes dolgot csinálni. Tudományt viszont ennyi idősen már nem lehet. Napi 14 óra intenzív fizikai és mentális munka kellene ahhoz, hogy valaki jól művelje a tudományt. Én már örülök, ha pár órát koncentrált munkával töltök. Szerencsére sok mindent lehet csinálni, unalmas is lenne másképp az élet, egy vágányon. Ebből a szempontból pedig lényegtelen, hogy tudományt népszerűsítek vagy regényt írok, ez is írás, az is írás.
- Egy tudósnál fontos a racionalitás, az, hogy az érzelmei ne befolyásolják a tudományos publikációk megírásánál. De ha szépirodalmat ír, akkor egy regénybe beleírhatja a vágyait, az érzelmeit is, talán ez hiányzott?
- A tudományban nincs helye az érzelemnek, ez tény, de a tudományos publikációknál néha szavakon múlik, hogy valamit elfogadnak vagy nem. Nem az a lényeg, hogy az ember leírja azt, amire a kutatásai során jut. Bele kell simulni a tudomány pillanatnyi helyzetébe, és csak kis lépéseket lehet tenni előre. Merev szabályrendszernek kell megfelelni, amelyben a fantáziának kevés helye van.
- Akkor lehet, hogy ezért is vonzotta a szépirodalom, mert a tudományos publikációk megírásakor, a szigorú szabályok miatt nem szabad az ember?
- Mindkét területre közösségek rémuralma jellemző. A tudományos munkában sem az a helyzet, hogy kitalálok valamit, és azt vagy elfogadják, vagy nem. A harc azért folyik, hogy ez megjelenhessen. A hasonszőrűek diktatúrája rendkívül kemény. Mondok egy példát: kutyaügyben rendkívül jók vagyunk, a világon öt rangos laboratórium dolgozik híres kutatóhelyeken a mi módszerünkkel, a mi publikációink alapján. De volt olyan cikkünk, amelyet visszaküldtek, mondván: jó a statisztika, érdekes az eredmény, jól is írtuk meg, de nem hiszik el. Adatokra alapozva azt mondják, hogy nem hiszik el! Ez azért fordulhat elő, mert sok tízezer folyóiratban sok százezer cikk jelenik meg évente, s a tudós szakma óvatos. Védekezik a szemét ellen. Ezzel, persze, lassítja a felfedezéseket. De ha az ember már benne van a szakmában, akkor rájön, miként kell a szabályokat alkalmazni. Ezt is el kell sajátítani.
- Akkor fordítsuk ezt le az irodalomra! Mert az előbb leszögezte, hogy mindkét területre közösségek rémuralma jellemző.
- Amikor az embernek már az ötödik szépirodalmi könyve jelenik meg, s még mindig rácsodálkoznak: jé, ír egy tudós, akkor ez nem erre utal? Nem azt elemzik, hogy jól vagy rosszul ír valaki, hanem a tényen rágódnak. Hogy jön a tudós ahhoz, hogy irodalmat írjon?! Szóval, az irodalmi életre ugyanúgy a közösség diktatúrája a jellemző. Csodálkoznék is, ha ez nem így lenne az élet minden területén. Tehát nem lepődöm meg, csak ez mulatságos néha.
- Én nem azon csodálkozom, hogy szépirodalmat ír, hanem azon, hogy csak most írt regényt. Mert a regényben a történet mellett a figurák lehetnek az érdekesek. Az ember. Márpedig úgy érzem, önnek a kedvenc állata az ember...
- Ha nem így lenne, visszamennék a tudományhoz, hogy a kísérletek tapasztalatairól írjak. Valóban nem csak állatokat figyeltem éveken át, hanem az embert is, ezért rémes azt látni például, amikor valaki 80 évesen is ragaszkodik az íróasztalához. Tudni kell elszakadni. Sokan ráállnak egy vágányra, s úgy gondolják, onnan már csak a temetőbe visz az út. Talán ha eltelik húsz év, megszokják az olvasók ezt is, s elmondják: jé, az utolsó éveiben már egészen hasonlított egy íróra!
- Lehet, hogy mindkét területen a meglepetések, a váratlan dolgok érdeklik? Az, ami kisül a végén?
- A tudományban az ember eltervez sok mindent, néha kijön valami, ami váratlan, s abból újabb kísérletek adódnak. Remek meglepetések érik az embert. Racionálisan csak egy-egy konkrét helyzetet lehet megoldani. Minek is kutatnánk, ha nem érnének közben meglepetések? Sok a váratlan dolog, s éppen ez a jó benne. Szörnyen unalmas lenne másképp.
- A szépirodalom is jó játék?
- Képekben gondolkozom, elképzelek egy szituációt, abból indulok el, s néha meglepő dolgok sülnek ki belőle. Ezúttal a bábosokról akartam írni, akik kis csoportként érkeznek egy faluba, s mindenfélét jósolnak, ami majd bekövetkezik, ezért az ott élők megutálják őket, konfliktusba keverednek egymással. Aztán elkezdtem írni, ott mocorogtak a szereplők, beleszóltak, és végül ez lett belőle. Az a kalandos az írásban, hogy én magam se tudom, hová vezet végül a történet. Ezért csinálom, ez benne a motiváció: én magam is kíváncsi vagyok rá, mi jön ki belőle.
- Mióta érdekelte ennek a történetnek a magva? A Bábosok egy kis, a világtól elzártan élő közösségről szól, amely fennmaradhatna, ha nem fenyegetné egy jóval nagyobb közösség: az a tény, hogy hatmilliárd ember él a földön, s ahhoz, hogy megéljünk ennyien, mindent ennek kell alárendelni.
- Ez a kérdéskör, amely kétségtelenül a tudományos tevékenységem mellékterméke, régóta izgat. A közösség olyan emberi konstrukció, amelyről sokszor beszélnek, de nem tudják, valójában mi ez. Olyan helyen is meglátom a közösséget, ahol mások nem. Régóta érdekel, miként hat erre az emberi természet.
- Valóban elképzelhető a regénybeli történet? Az, hogy egy ilyen kicsi, zárt közösség fennmaradna hosszú távon, s képes lenne agresszió nélkül élni?
- Nagyjából húszezer évvel ezelőtt körülbelül húszezer ilyen közösség élt Európában. Az egész világon talán negyvenezer. Bizony, létezett ilyen, paradicsomi periódus. Az utolsó tízezer évet már ismerjük, ezek a közösségek szép lassan tönkretettek sok mindent. De valójában ez is a sikernek köszönhető. Annak, hogy az ember túlságosan is effektív. Minden állat egy bizonyos környezetben él optimálisan. Az ember abban különbözik például az állattól, hogy az ő optimális környezetét a kultúrája adja, s ezt mindenhová cipeli magával.
- Ez pedig pusztító hatású?
- Igen, mert mindenhová eljut, ahol semmi keresnivalója nincs. Ugyanakkor ez hihetetlen evolúciós siker is, hiszen az ember mindent fel tud használni, magának megfelelően formálni. Ez borzasztóan izgalmas. Miközben nagyon destruktív az egész világ szempontjából.
- A regényben alapvető normaként jelenik meg, hogy egy kis közösségben képesek az emberek összetartani, együttműködni. Ez nem kész csoda? Nem valami ideális állapot?
- Kész csoda, persze, látjuk azonban, hogy életképes az ilyen közösség. De az az igazi csoda, hogy hatmilliárd ember nem esik egymásnak, nem redukálja normális méretűvé az emberiséget, ami azt mutatja, hogy talán ez is működőképes életforma. Amikor negyvenezer kis közösség létezett, az negyvenezer kis kultúrát, életmódot jelentett. Tehát hihetetlen változatos lehet a magunk által teremtett környezet. Ugyanakkor látjuk, hogy amikor már hatmilliárdan vagyunk, akkor ehhez is tudunk alkalmazkodni. Különleges körülmények között is életképesek vagyunk, nem csak egyénileg, hanem az egész emberiség is életképes. Ez különös dolog. Ez izgatott a regény írásakor. Vannak lényeges ismeretek az emberről, tudjuk például, hogy ha ötnél több fő jut egy négyzetméterre, akkor nagy valószínűséggel kitör a pánik, s megjósolhatatlan, mi történik. Ez a mekkai zarándokoknál például fontos tapasztalat lehet. De borzasztó sok mindenről fogalmunk sincs. Nem tudunk még szinte semmit az emberről.
- Nem krimiről van szó, ezért nyugodtan elárulhatjuk: nincs boldog vége a regénynek. Szépirodalmi műben sem engedett meg boldog véget?
- A megadott feltételek mellett nem lehet boldog vég. Ismerünk ugyan működőképes kisközösségeket. Van olyan, protestáns szekta, amelynek a tagjai kommunában élnek, de kijárnak dolgozni. A közösségen belül nincs saját tulajdon, csak a közösség és a vallás szabályai az irányadók. Szigorú szabályok között élnek, s fennmaradnak.
- Ugyanakkor a regény is érzékelteti: minden boldogságban benne van a fenyegetettség is, az, hogy az elromolhat, véget érhet.
- Egy biológus számára meghatározó élmény a változás. Ha elmegy az ember a Bükkbe, az Őserdőnek hívott területre, ott 160 éve vágtak fát utoljára. De nem nagyon találunk már Európában olyan területet, amelyre azt mondhatjuk: itt az ember nem csinált semmit, nem avatkozott be semmibe.
- De az emberiségre nem jellemző az önmérséklet, éppen a fennmaradás miatt. A Bábosok is ezt érzékelteti, a nagy közösség nem képes korlátozni önmagát.
- Persze, mert ennek nincsenek meg a mechanizmusai - ezért nem lehet boldog vég a regényben. A szaporodás versenyfutás a kontrollálhatósággal. Menjünk vissza ötszáz évet az időben! Hogyan lehetséges, hogy az ember repülővel odamegy mindenhová, mások területére? Ötszáz éve ez elképzelhetetlen lett volna. Ma pedig nem eszik meg az idegent, aki repülővel leszáll mások területén. Az emberiség túlélése érdekében effektív az ember, de hol a közösségi kontroll? Csomó olyan lehetőségről le kellene mondani, amiről az ember úgy gondolja, hogy neki az jár. Ha ezt lehet szabályozni, akkor ez óriási működtető erő. A probléma az, hogy nagy közösségben ez még nem szabályozható. Fogalmunk sincs, mi lesz az emberiséggel.
