A Vándor Vurstli csíkos cirkuszi sátrát nem kell sokáig keresni, ott van az Octopus mögött, a domb közelében. A sátor állandó vendége, a Spanyolországból érkezett Adrián Schvarstein vezette Circus Klezmer produkció utcaszínházas vehemenciával keveri az új cirkuszt a klezmer muzsikával. A színpad úgy hat, mintha egy nyüzsgő piacon kiadós forgószél söpört volna végig, teljes a kavarodás: szemben több láda gyümölcs sorakozik, egy dézsában virágok kornyadoznak, oldalt szárítókötelek lógnak tele ruhákkal, számos papírdoboz árválkodik egymásra hányva, hátul csillogó anyaggal fedett öltözőfülke áll, némi decens hetykeséggel tarkítva az összképet, amit azért jelentősen módosít a padlón kupacokban hagyott széna.
A formátlan öltönyökben, szembehúzott kalapokban érkező szereplők, azaz egy talányos "kelet-európai falu" lakói orosz szavakkal fűszerezett halandzsamotyogással grasszálnak a gyülekező nézők között, és hevesen apportírozzák őket. Egy fiatal srácot a hóna alá csap egyikük, és átrohanva vele a nézőtéren, leülteti az első sorba, mások, akik addig tétován álldogáltak, egy padot kapnak a fenekük alá, közben egy mosolygós cukrosnéni időz a szerencsés nézőkkel, édességet osztogatva, a fotósunkat pedig egyenesen ellopják tőlünk, és benyomják középre.
A setesuta karakterekben az a legviccesebb, hogy még a takarásban is rendre szerepben maradnak, a színpadról lekászálódva is ugyanazzal a börleszkes, elnagyolt mozgással lépegetnek, fura grimaszokat vágva. Felbukkan egy morcosan zsémbelő nő is, kis brióskontyokkal a fülén, aki fülrepesztő ordításokkal fegyelmezi a többieket, szőnyegporolóval hadonászva: a férfiak lábujjhegyen, behúzott nyakkal osonnak előle. Ellenpólusa egy olvadó mosolyú, pasztellszínekbe burkolt légtornászlány, aki könnyedén töri a férfiszíveket.
Közben végig szól a klezmer muzsika egy, a gyümölcsösládák mögül kandikáló, négytagú zenekar jóvoltából, amely olykor egy kíváncsi outsiderrel bővül, aki szintén elszántan fűrészel egy hegedűt. A zene az, ami a fő szerkesztőelv ebben az előadásban, a muzsika adja a tempót, a muzsika hergeli az olykor szappanopera-szerűen egymásnak eső szereplők indulatait, a muzsika tereli össze a párokat.
Az attrakciók egy része a klasszikus cirkuszi számokat idézi: vannak légtornász számok egy könnyű kis hintán és kötélen, egyensúlygyakorlatok, némi zsonglőrködés - labdával, buzogánnyal, sőt tányérokkal és sörösüvegekkel is. A különféle produkciók egy kicsit katyvaszos melodrámát formálnak, nyilvánvalóan romantikus történetben vagyunk, különböző párhuzamos, bimbózó kapcsolatokkal, melyek őrült féltékenységi jelenetekbe, lánykérésbe, sőt lagziba torkollnak a végére.
Az öltözőfülke gyors románcok helyszínévé válik, melyek végképp összekutyulják a szerelmi szálakat. Az egyes cirkuszi számoknak az a varázsa, hogy úgymond elrontják őket, a magasban pördülő kötéltáncos lány alá szénával teli banánosdobozt tolnak a biztonság kedvéért, a megtermett zsémbes asszonyság partnere vállára ugrik ijesztgetésül, majd feltartott tenyeréből bucskázik a földre. Folyamatos idétlenkedés megy minden számnál, az attrakciók mind tele vannak manírral, bájos modorossággal, ripacskodással, tettetett egyensúlyvesztéssel, kiszámított, nagy esésekkel.
A bohócszámok szintén átlényegülnek, a közönség bevonása már egészen meglepő méreteket ölt, egy hetvenes néninek beleturkálnak a táskájába, egy vállalkozó szellemű lányról lekapják a gyűrűjét, mert kell a lánykéréshez, néhány srácot meg felterelnek a színpadra díszletmunkásnak. Apelláta nincs, akit kiszúrnak, az nem menekül, de többnyire élvezi a helyzetet.
Akad azért olyan műsorszám is, amely nem nagyon sorolható semmilyen klasszikus cirkuszi rendbe, egyrészt a banánosdoboz-egyensúlyozás, másrészt az amatőr sztriptíz, melyben a rikácsoló asszonyság kezdi lehámozni magáról bordó nejlon otthonkáját kéjesen eltorzult arccal. Van itt minden: beakadt zipzár, fűző és alakformáló nagyibugyi ötvözetét mutató dunszt-fehérnemű, a megfelelő áldozat erotikus, piros masnis odarögzítése egy székhez, kibicsaklott csípő, fennakadt szempár és mézesmázas, buja mosoly.
A darab ugyanolyan improvizatívan végződik, ahogy kezdődött, a happy endet a közönségnek kell kiharcolnia, a hirtelen kiürült színpadon a társulatvezető-rendező birkabőgést utánozva zavarja haza a hűséges nézőket, akik mégis kitartanak, és végül meg is kapják a maguk zajos, falusi bolondlagziját. Nagyon jókedvű, profi, könnyed és ötletektől tobzódó előadás ez, nem véletlen, hogy a közönség megháromszorozódik a végére. Ja, és senki ne lélegezzen fel, ha aznap megúszta a bevonást, mert a darab rendezője, Adrián Schvarstein bármikor lecsaphat a Szigeten Zöld Embernek öltözve.
