Művei az Építészeti Biennáléval egy időben lesznek láthatóak, és bár nem a Giardiniben állít ki, hanem egy külső helyszínen, mégiscsak kapcsolódik a nagy nemzetközi seregszemléhez. Ha másért nem, hát azért, mert része a Biennále meghirdetett, hivatalos kísérőprogramjainak.
A biennálék megnyitása kapcsán évről évre felmerül a nemzeti pavilonok jelentőségének kérdése, hogy egy-egy alkotás lehet-e magyar vagy éppen német. Határon túli magyarként Önt különösen érzékenyen érintheti ez az aspektus.
A biennálék nemzeti pavilonjaiban kiállítások láthatóak. Egy kortárs képzőművészeti vagy éppen építészeti kiállításnál az a legfontosabb, hogy a tárlat minősége a művész munkáit, gondolatainak folytonosságát emelje ki. Hogy egy időben felépített vizuális formanyelvet mutasson be, és ne csak egy ad hoc, a művész alkotásainak gyorsan összeollózott változatát ábrázolja. Fontos tehát, hogy kiforrott, sok-sok éven keresztül kidolgozott munkákat állítsanak ki Velencében.
De el lehet szakadni közben attól a közegtől, melyben alkot?
Nyilvánvalóan nem. Ha nem egy epigonszerű, más művészek látott világát lemásoló alkotóról van szó, akkor a művész sok éven keresztül folytatott, konzekvens munkájával előbb-utóbb eljut odáig, hogy műveiben tömörül az az életérzés, amellyel napról-napra találkozik. Még akkor is, ha netán absztrakt műveket hoz létre. Esetemben a munkáimból az erdélyi világ egy szelete olvasható ki. Nem az egész, mert az nagyon sokféle. A Kolozsvár és Csíksomlyó közötti utat járom nap mint nap, ez szükségszerűen megjelenik a munkáimban is. Ezért gondolom, hogy a magyar pavilonnak nem kell a némethez vagy az amerikaihoz hasonlítania. Sőt! Az a jó, ha nem olyan. A művészet nem hagyhatja uniformizálódni a világunkat, még ha ez is az általános tendencia. A művészetnek a sok-sok, egymás mellett élő gondolatot kell felmutatnia. A pavilonoknak egyediséget kell árasztaniuk. De ez nem azt jelenti, hogy én például a magyar vagy más nemzet szimbólumait akarom viszontlátni. Sokkal inkább annak a helynek a hangulatát szeretném megismerni, ahol a művész él. Lehet ez egy kis falu, egy nagyváros vagy egy tanya is akár. Persze mindez csak akkor érvényes, ha a ?hely szelleme?, ami átszüremkedik a műalkotásokon, kortárs módon van megfogalmazva. Mert ha a múlt vizuális nyelvezetén szólunk, akkor az már nem igazi, nem élő, nem fogja meg az embereket. A művészetnek éppenséggel előremutató gondolatokat kell megfogalmaznia.
Miért éppen a bomlás témájával jelentkezik Velencében?
Ezzel a témával 10-12 éve foglalkozom, más és más formába öntve. Érdekel az a kérdés, hogy mi történik az emberrel, az emberi testtel a halála után. A művek azonban nem csak a fizikai bomlásról (dekompozícióról) szólnak. Szeretném azt is érzékeltetni, hogy a mai világ nagy egységesítésével a bomlásig jutottunk el. Márpedig a saját gondolatainkat nem szeretnénk a nagy egészben látni: azok a helyi élmények, amelyekkel nap mint nap találkozunk, nem uniformalizálhatók. Talán az jelenti a helyes utat, ha mindenki a saját életével és közegével foglalkozik. Ijesztő, hogy Erdélyben például a magyar közeg bomlásával, eltűnésével találjuk szemben magunkat ? a munkáim ezen érzés átdolgozott képei. Persze ha egy német vagy egy dán tekinti meg őket, nem erre fog gondolni, hanem arra, ami a saját életében zajlik.
Mikor és kitől érkezett a felkérés a velencei kiállításra?
Gulyás Gábor nemzeti biztos keresett meg Csíksomlyón, és megkérdezte, hogy vállalnám-e a kiállítást. A tárlatot a MANK és az ART HUNGÁRIA rendezi és kisebb részben az NKA, nagyobb részben pedig magántámogatók finanszírozzák. Alig több mint egy hónappal ezelőtt konkretizálódtak az anyagi feltételek, az igazi nagy munka akkor kezdődött meg. Szerencsére két évvel ezelőtt már jártam a kiállítótérben, így volt elképzelésem arról, hogyan néz ki a felület.
Széplaky Gerdával mint kurátorral dolgozik együtt, nem először.
2010-ben Genezis-projekt címmel a debreceni MODEM-ben nyílt egyéni kiállításom, annak a kurátora is Széplaky Gerda volt. Ő egy nagyon felkészült szakember, felsőoktatási intézményekben tanít esztétikát és 20. századi művészettörténetet, valamint időnként kiállításokat is rendez. A debreceni kiállításom óta folyamatosan kapcsolatban vagyunk: azóta is küldök fotókat a munkáimról, időnként eljön Kolozsvárra, megnézi, éppen mit csinálok. Így pontosan tudja, mivel hogy haladok. Tehát nem kellett őt bevezetni egy teljesen új világba.
Berszán Zsolt művészete a végesség problémáját állítja középpontba. A fiatal képzőművész legtöbb alkotása az alternatív genezis lehetőségét feszegeti, arra próbálván választ találni, hogyan ébred élet a halálban, milyen perspektívák nyílnak az ember számára a természet örök körforgásának inhumán szférájában. A velencei kiállítás egy újabb rétegét nyitja fel ennek a nagy témának: Mi történik az emberi testtel a halál után?
A kiállításról
Az utóbbi évtizedben szokássá vált, hogy a Velencei Biennále idején a pavilonokban kiállító országok a biennále területén kívül, a városban is rendeznek kisebb kiállításokat. Ehhez a lassan hagyománnyá váló kezdeményezéshez csatlakozott tavaly Magyarország, amikor ? Gulyás Gábor nemzeti biztos kezdeményezésére ? a San Lio templomban bemutatta Mátrai Erik Gömb című művészeti projektjét. Ebben az évben, folytatva a megkezdett gyakorlatot, az Építészeti Biennále idején a Punta della Dogana mögötti sóraktárak egyikében Berszán Zsolt Decomposition című kiállítása látható.
A kiállítás ? hétfő kivételével ? minden nap 10-től 18 óráig várja a látogatókat Velencében, a Reale Societ? Canottieri Bucintoro 1882 A.S.D. kiállítótermében (Maggazini de sale, Fondamenta delle Zattere? a Punta della Dogana mögött). A belépés ingyenes.
A kiállításról bővebben itt olvashat.
