Borderline - A VELENCEI BIENNÁLÉ MAGYAR PAVILONJA

Egyéb

Wesselényi-Garay Andor kurátor a tervezés legelső, elemi mozzanatához nyúl. A szabadkézi rajz, a skicc, a gondolkodó kéz gesztusai az épület legelső ideáját ragadják meg. Eszköztelen tevékenység, papíron és ceruzán kívül csupán az alkotó ember kell a rajzhoz. Meg az az elmélyült figyelem, ami ma talán a legkevésbé természetes közege az építészetnek. Ehhez a kiállítás néhány egészen egyszerű eszközt használ: zsinór, ceruza, rajzpapír és vetítőfelület. Kommentár sehol, de szükségtelen is lenne. Ahogyan nem lehet magyarázni a vázlat születését sem, elég, ha látjuk a vonalat húzó kéz rezdüléseit.

 

Wesselényi rajzokat, illetve a rajzolással kapcsolatos szövegeket kért magyar építészektől. A beérkezett lapokon gyakran nem is felismerhető a szignó, vannak köztük gyerekrajzok is, néhány papíron megvalósult épületekre ismerünk rá. Itt azonban a hangsúly nem az építész személyén, nem is a produktumon van, hanem a tervezési folyamaton, annak is a legelején. A rajz, a síkfelületen anyagok és térbeli hatások nélkül megfogalmazott idea lép a ház helyébe. Nem mint a tervezés hagyományos eszköze, hanem mint az alkotói folyamat koncentrátuma. Néhány vonal magába zárja a modern építészet eszméit, a tradíciót, a tér, az anyag, a környezet, a forma, a funkció viszonyát, ember és ház, ember és külvilág kommunikációját. A rajzpapír univerzális tér, mondja Wesselényi, nyelvi és kulturális közösségektől független, közös emberi terrénum. Az építészet pedig a rajz révén bármikor képes ebben a közös térben létezni.

 

Lírai felfogása ez a kortárs építészetnek, ugyanakkor a végletekig csupaszított gondolat ereje és igazsága nem kérdés. A kiállítás vizuális kibontása éppen ezt az egyszerűséget erősíti. A tágas tér Ferencz Marcell installációjában leszűkül, a mennyezeti panelekről sűrűn belógó hófehér zsinórok, melyek végén bokamagasságban egy-egy ceruza függ, egy gótikus székesegyház nyújtott arányait sokszorozzák meg, függönyszerű, súlytalan anyaguk megtöri a közlekedés egyenes vonalát, irányítja a járást, de lezárja a tekintetet. Vonalak erdejében járunk, megszűnik az összefüggő tér élménye, csak a vertikalitás, a fent-lent viszonya érzékelhető.

 
A fehér vonalrengeteg mögött először csak fekete-fehér filmrészleteket látunk, rajzok vetülnek egymásra, vonalak róják keresztül a felületet. Középen nagy halom ceruza hever a földön, építészek, gyerekek, szakmabeliek és laikus rajzolók eszközei, gázolni lehetne bennük, mint a tengerhomokban. Itt léphetünk ki a vonalak közül az építészek által beküldött rajzok folyosójára, majd vissza a sűrűbe, a vetítőterem felé visz az út.
 
A filmvásznakon először a kézirajzot és a digitális technikát ötvöző médiainstalláció fogad, amelyben Tasnádi József az összes beérkezett rajzot szimultán egymásra vetítve, újragenerálja azokat. (Tasnádi tervezte a kiállítás katalógusát is, rengeteg vizuális invencióval, formai játékkal és megkapó részlettel; a kötet gyönyörű fotóesszéit Bujnovszky Tamás készítette.)
 
Végül letelepedhetünk Wesselényi filmje elé, amit negyven építésszel készített rajzinterjúiból állított össze. A rajzzal kapcsolatos kérdésekre rajzban és néhány mondatban válaszoló alkotók vallomása anonim, sokszor nem is látjuk, kihez tartozik a rajzoló kéz, ki vacakol a papíron, miközben próbálja mondatokba fogni a legszemélyesebb gondolatait rajzról és építészetről. Skicc és gondolat összekeveredik, szó és vonal felcserélődnek, így jut el a kiállítás a kifejezés alapegységéig, a teremtés pillanatáig. Az idei biennálé bőven hozta a költői képeket az építészet eredetéről és értelméről, de ilyen kikristályosodott formát, mint a magyar kiállítás, kevesen tudtak felmutatni.