Ezen ül a herceg az első változat kezdetén és végén, a színpad bal oldalán, háttal a nézőtérnek (tükörben elölről is látjuk). Így énekli: "megérkeztünk". Aztán olykor odébbtolja a bútort, egészen szélre, majd ismét beljebb, az ötödik ajtónál feláll rá. Judit soha nem ül bele, legfeljebb a karfára, vagy az oldalához dörgölőzik.
A második változatnál a kanapé a színpad másik oldalán tűnik fel, s eleve ott ülnek benne ketten, szemből. Később inkább Judit tartózkodik benne, néha egészen csábos mozdulatokat tesz. Odavonja a herceget, aki szemlátomást menekülne. Az ötödik ajtónál a herceg ismét feláll a karfára, illetve háttámlára, utóbb - ha jól emlékszem - Judit felborítja a bútort úgy, hogy csak szürke aljzata látszik. És a befejezésnél is mindkétszer fontos szerepet kap e színpadi kellék: az első változatban a herceg, a másodikban Judit ülő alakja tűnik el a szemünk elől a teljes sötétben.
Piros és szürke: a színeknek is nagy jelentőségük van. Judit szoknyája mindkétszer ugyanolyan vörös, mint a bútorhuzat. Az első változatban azonban fehér felsőt visel hozzá, a másodikban teljes ruházata vörös. Egészen addig, míg magára nem ölti a herceg szürke zakóját (még az ötödik ajtó előtt). Ezáltal a herceg öltözéke válik félig fehérré (jegyezzük meg gyorsan: az első változatban fekete öltönyt visel). Koncepció? Bizony, az. Hartmut Schörghofer alaposan végiggondolta, mit miért tesz. A dráma első változata a naiv, fiatal Judité és az eleinte félelmetesnek mutatkozó férfié. A második az érett asszonyé és a kezdettől fogva megfáradt, titkait szinte esendően védő párjáé.
Vetített képek, látványos, hol tükröző, hol sejtelmesen áttetsző, sokféleképp mozgatható díszletelem mellett nagyszerű színpadi ötletek vonják magukra a néző figyelmét. A naiv Judit hatalmas fehér szoknya-uszállyal jelenik meg a jobb oldalon, átrohanna a túloldalra, de az uszály megtorpantja. Aztán megszabadul tőle. Az ötödik ajtónál azonban teljesen beletemetkezik. Fekve, lepellel borítva suttogja: "szép és nagy a te országod". A vetített képek közt akadnak költőien szépek (például a virágoskert üde zöldje) és mellbevágók, szinte viszolyogtatók. A régi asszonyok az első változatban nem csak fizikai valójukban tűnnek fel, fekete ruhában, hanem olyan kép is társul melléjük, amely mintha bogárgyűjteményre emlékeztetne: kis kalickákban fekete, rovarszerű ember-árnyak izegnek-mozognak. Judit mintha egy szakadék széléről pillantaná meg őket, rémülten kapkodva visszahőköl. A második verzió megfelelő részében viszont önmagát láthatja, fiatalon, vagyis vörös-fehérben, megháromszorozva.
Szó ami szó: profi rendezői munka ez a javából. Következetesen végigvitt, apró részleteiben kimunkált - másodszor írom le a szót - koncepció. Csak hát... miről is szól? Mit mond nekünk, újat, eredetit Bartók darabjáról? Az ember élményekkel alaposan megrakodva igyekszik az Oktogon felé, újragondolja, partnerével megbeszéli a látottakat. S mire megérkezik a villamos (nem jár túl sűrűn estefelé), azon veszi észre magát, hogy tanulságként ordas közhelyeket makog. A férfi és a nő nem értheti meg egymást, mert mást akarnak, a férfi a nőt, a nő a férfit... (Copyright by Karinthy). Ennél az igazságnál messzebb Schörghofer sem jutott. Szerény véleményem szerint (nyugodtan vessenek meg érte) a librettista Balázs Béla sem. Csakhogy ott van Bartók zenéje. Amely felrepíti ezt a kicsit modoros, kicsit szentimentális szöveget az égbe. Amely miatt még mindig, sok-sok tucatnyi jobb-rosszabb rendezés után is szívesebben hallgatom a Kékszakállút felvételről - azt képzelek a zenéhez, amit akarok. Ettől a rossz szokásomról Schörhofer verziói sem tántorítottak el.
Ami a Fischer Ádám vezette zenekar teljesítményét illeti: a zene ezen az estén valóban felrepült az égbe. Kétszer, kétféleképp. Az első előadás igen halkan, a hallhatóság határán kezdődött s eleinte tudatosan visszafogottnak, tétovázóbbnak tűnt. Később izzott fel, de akkor aztán elementáris erővel. A második változat kezdettől fogva vadabb, ha szabad azt mondani: hisztisebb volt. A feltűnő ellentétek mellett persze akadtak közös pontok. Fischer például mindkét alkalommal rendkívül hosszú, már-már kínzóan nagy szünetet várt ki az ötödik ajtónál, Judit rebegő mondata előtt. Bartók zenéjébe mindez belefér (ahogy - tegyem gyorsan hozzá - Kocsis Zoltán nemrég hallott, zenekari szempontból ugyancsak kitűnő, kiegyensúlyozottabb változata is. Nem tudnék jó szívvel választani közülük).
Az énekesek közül Szabó Bálintot nem tartottam ideális hercegnek. Óriási teljesítmény Bartók operáját kétszer elénekelni, le a kalappal. Színpadi játékáról sem szólhatok egy rossz szót sem. Mégis úgy gondolom, a herceg szerepe alapjában véve ércesebb hangot igényel. Ezt a kifejezés érdekében aztán vissza lehet fogni, közömbössé, színtelenné változtatni (az első változat elején nyilván tudatosan ez történt). Szabó Bálint talán túl sokáig maradt ilyen visszafogott. A nagy csúcspontokon kieresztette a vocét, igaz, de hallottam már szárnyalóbban a "lásd, ez az én birodalmam"-at ezen a színpadon. Vizin Viktória fenomenális színészi adottságokkal rendelkezik. Hangja világosabb, vékonyabb, mint amit e szerepben Palánkay Klárától Jessy Normanon át Marton Éváig megszokhattunk, de ez a tulajdonsága kifejezetten előnyére vált, amikor a "naiv" Juditot alakította.
Végül még valami. A bartóki parlando. "Megér-keez-tüünk". Látszólag ilyesmit sugall a kotta. Mert a parlando írásbeli rögzítéséhez nincsenek segédjelek. Székely Mihály azonban tudta természetesebben mondani. Hosszabb "ér"-rel és picit rövidebb "kez"-zel. Alaposabban kellene tanulmányozni ezt a nemes, s úgy látszik lassan veszendőbe menő előadói hagyományt.
Bartók: A kékszakállú herceg vára
2009. október 11.
Egy opera kétszer
Km.: Szabó Bálin (A kékszakállú herceg), Vizin Viktória (Judit)
Zene.: Bartók
Szöveg: Balázs Béla
Látvány: Andreas Grüter
D., rend.: Hartmut Schörghofer
J.: Corinna Crome
Vez.: Fischer Ádám
