Az első pillanatokban ugyan kissé megráz Rudolf Péter lágyan kunkorodó, focista hajfonata - úgy emlékszem, közel huszonöt éve, a nyolcvanas évek óta senki nem hord ilyet -, de aztán megszokom, hiszen éppen ez a lényeg, ez a többszörös időutazás. A Kalandorokban három generáció saját belső ideje fut egymás mellett kaotikusan, és eleinte valóban úgy tűnik, összeegyeztethetetlenül. Géza, az ötvenéves trombitás ugyanúgy vágyakozik a Gundelbe, mint Moszkvába a Csehov-hősnők, és a negyedik házassága romjain, lakás nélkül, a kocsijában meghúzva magát, még mindig azt reméli, hogy élete nagy dobása előtt áll. "Szi-Szi-Szi-Szilvi" - sziszegi egy szőkének a lerobbant sörözőben, ahol fellép, ruhatárából természetesen nem hiányzik a nyolcvanas évek Jolly Jokere, a kifényesedett bőrmellény, a borotválkozó cuccai pedig még a rendszerváltás előttről valók.
Valljuk be, ez kicsit ciki, nem örülnénk, ha ilyen apánk lenne, mint ahogy András, a fia sincs nagyon feldobva, amikor egy hajnalban apja felcsönget hozzá, hogy most azonnal menni kell a nagyapáért Erdélybe, mert összebalhézott a nagymamával, és el akar költözni tőle. A fiú, András - Schruff Milán - helyes, húsz év körüli kölyök, aki szemrebbenés nélkül kitartatja magát idősebb barátnőjével, sőt még a kártyájáról is lazán leemeli a pénzt, ha pókerezhetnéke van. Kicsit szégyelli láncdohányos, csóró apját, cseppet sem kíváncsi az útközben felbukkanó romantikus helyszínek történetére, átlát apja kétségbeesett élethazugságain, és megpróbál félálomban, mintegy hibernálódva túl lenni ezen a kellemetlen úton. Ez egészen addig nagyjából megy is, míg meg nem érkeznek a célba, egy hatalmas házastársi perpatvar kellős közepébe a nagyszülőkhöz, és ott Elekes István, a Haumann Péter által játszott, a maga módján stílusos, életművész nagyapa belé nem diktál egy fél liter pálinkát. Innentől kezdve a fiú és a virgonc nagyapa között lassan egységfront szövődik, mely eleinte azért az egymás abszurditásán érzett röhögésen alapul. A beszámíthatatlanul gyermeteg és derűs kettős helyett így az egyre hisztérikusabbá váló Gézára vár a feladat, hogy levezényelje apja költöztetését - saját, nem létező budapesti lakásába.
A Kalandorok szerethetősége az életszagú karakterekben és a kétségbeesetten röhejes helyzetekben rejlik, ráadásul végre egy film, melyben - Péterfy Gergely forgatókönyvírónak köszönhetően - élvezhető párbeszédek vannak. Ki ne ismerné azt az érzést, amikor annyira összecsapnak az ember felett a hullámok, hogy nem lehet mást tenni, mint nagyot röhögni, és bízni: valami majd csak lesz? A Kalandorok minden pillanata ilyen, sodródás egyre furább események hátán, egyik abszurd helyzetből a másikba, az élet minimális irányíthatóságába, kontrollálhatóságába vetett illúziót is teljesen elvesztve. Kétségbeesett kiborulások, krimibe illő fordulatok és sorra kipattanó, kínos titkok után a családtagok végül is egész jól összerázódnak, három zsákutcába futó életsorsból igazi szövetség válik, egy családi kommandó, melynek tagjai - onnantól kezdve, hogy nem nézik le, hanem elfogadják egymás rigolyáit és gyengeségeit -, remélhetőleg a jég hátán is megélnek. Fogalmam sincs, miért, de drukkolni kell nekik, akármennyire felelőtlenek, szerencsétlenek is, akármennyire szemetek is a nőkkel: eltelik másfél óra, és teljesen behódolok a nyúlketreccel felturbózott járgányban hamisan danászó bandának. A nők legerősebben a hiányukkal vannak jelen ebben a filmben, bár Pogány Judit verekedős nagymama-fúriája igazán rokonszenves: emlékszem, amikor a kezdetekkor megjelent, még vele voltam lelkiekben, csak később álltam át a fiúkhoz.
Egy interjúból kiderül, az évek óta őrizgetett filmötletből rekordsebességgel, 28 nap alatt forgatták a filmet, az operatőr Pados Gyulára pedig fél évet várt a forgatás: úgy tűnik, mindenképpen megérte.
