„Úgy gondolom, hogy most tényleg fekete hangokat kellene meghallgatnunk” – mondja egy fehér zsűritag a rangos irodalmi díjról folyó vita során Cord Jefferson Amerikai irodalom című filmjének egyik kulcsjelenetében. Az irónia persze az, hogy ő és a többi fehér ítész éppen most döntött a két fekete író véleménye ellenében a díjról. Kimondatlan figyelmeztetést kapunk arról, hogy az amerikai irodalom kapuőrei szívesen hangolnak a fekete hangokra, de csak addig a pontig, amíg azok a megfelelő dolgot mondják.
Az Amerikai irodalom című dramedy alapjául szolgáló regény 2001-ben jelent meg, jelentősebb visszhang nélkül. Percival Everett a műben saját frusztrációit és elégedetlenségét vetette papírra, ami meglehetősen metafikciós módon egy ismeretlen afroamerikai regényíró és egyetemi professzor lázadását meséli el az akkori kiadói rendszer sztereotípiái ellen.
Főhőse, Thelonious „Monk” Ellison hosszú évek stagnáló sikertelensége után felháborodásában összeüt egy gúnyregényt. My Pafology című „gettóregényét” álnéven adja ki, ám a szatíra ironikus módon azonnal kiadóra lel, seperc alatt bestsellerré válik, sőt: a döbbent szerző kegyeiért még Hollywood is versenybe száll, hogy megfilmesítse a sztorit. Everett regényének kiadása óta 23 év telt el, ám nagyon úgy fest, hogy nem sok minden változott a társadalomban, ugyanis Cord Jefferson szinte változtatás nélkül tudott belőle mozifilmet rittyenteni.
A Jeffrey Wright által nagyszerűen alakított Monk regényének sokadik visszautasítása után végső elkeseredésében, fortyogó dühe manifesztálásaként egy este írni kezd egy úgynevezett blaxploitation történetet, lámpájának fényénél pedig életre kelnek azok a bizonyos modern afroamerikai sztereotípiák. A gengszter, aki sanyarú körülmények között nevelkedett a gettóban és mást sem látott maga körül, mint erőszakot, a családját elhagyó alkoholista apa – párbeszédeik pedig természetesen az angol nyelv szabályaira fittyet hányó, olykor csak odavetett szlengekből álló, meglehetősen trágár diskurzusok.
Monk bűnöző, jelenleg is a hatóságok által körözött bestselleríró alteregója, Stagg R. Leigh virális szenzációvá válik: arcát eltakarva, hangját eltorzítva ad interjúkat, és az átlagemberek után az irodalom fontos szereplői is felfigyelnek rá. Monkot (a valódit) eközben felkérik a New England Literary Awards díjátadó zsűritagjának – azért, hogy teljesítsék a diverzitási kvótát és színesítsék a korábban kizárólag fehér szerzőkből álló zsűrit. A párhuzam elég kézenfekvő az Amerikai Filmakadémia néhány évvel ezelőtti diverzitásbotrányával, az #OscarsSoWhite kampánnyal és az indulatokat elcsendesíteni hivatott, az akadémia által kitalált „színesítő” kvótarendszerrel.
Monk a film elején hazautazik ritkán látogatott családjához. Az író egy középosztálybeli család sarja: húga ügyvéd (Tracee Ellis Ross), öccse plasztikai sebész (a szintén Oscar-jelölt Sterling K. Brown), édesanyja (Leslie Uggams) pedig demenciában szenved. A történet két szinten működik: amellett, hogy bemutatja a reprezentációk és kvóták elhibázott mivoltát, és keményen kritizálja a fekete kreatívokra nehezedő nyomást, bemutatja egy diszfunkcionális, túlteljesítő értelmiségi család dinamikáit. Mély sebekbe kukucskálhatunk be, ha csak egy-egy pillanat erejéig is: a testvéreknek kezdeniük kell valamit az öngyilkosságot elkövető apjuk emlékével és anyjuk egyre súlyosbodó Alzheimerével, miközben saját magánéletükkel is próbálnak dűlőre jutni.
Az elsőfilmes Cord Jefferson remek érzékkel lavíroz a családi dráma és a szatíra között, és szenzációsan keveri a társadalomkritikát az intelligens humorral. Spike Lee-nél jóval finomabb eszközökkel képes úgy görbe tükröt állítani az irodalmi elit, a filmipar és az amerikai össztársadalom elé, hogy a játékidő utolsó percéig szórakoztató marad és nem fordul át tanmesébe. Megadja nézőjének az értelmezés szabadságát.
A woke mozgalomnak és a politikai korrektségre való törekvésnek köszönhetően átalakult a reprezentáció fogalma és a mögötte levő logika. A sértő, megbélyegző, leegyszerűsítő sztereotípiák nem tűntek el, csak az értelmiségi közönség a keblére ölelte azokat. Az általuk generált narratívákba pedig könnyen beleragadnak a kisebbségek: ma már az autentikusság jelképe, ami korábban rasszista volt. A legfrusztrálóbb mégis az, hogy a kisebbségeknek nem osztanak lapot, pont ők nem szólhatnak bele abba, hogy hogyan ábrázolják őket, és hogy nekik mit jelent a reprezentáció. Monk ez ellen lázad fel, ám a probléma univerzális: nemcsak az irodalom és a művészvilág, hanem a teljes mai amerikai társadalom sajátja.
Ironikus, hogy a filmet az Amerikai Filmakadémia legrangosabb díjaira jelölték (legjobb film, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb filmzene) – és a szkriptje ki is érdemelte az Oscart. Mondjuk nem véletlenül: az Amerikai irodalom a 2023-as év egyik legagyasabb hollywoodi filmje, amely fontos és kreatívan tálalt kritikát fogalmaz meg szórakoztató módon, szívvel-lélekkel.
Az Amerikai irodalom a Prime Video kínálatában látható.
