Pénteki kultúrrandi Borsi Flóra vizuális alkotóval

Borsi Flóra világszerte elismert vizuális alkotó, aki mindössze 20 évesen készítette el azt a fotót, amit aztán 2014-ben a Photoshop kezdőképernyőjeként használt. Ő a lány, aki bárkivé tudja alakítani magát. Képeit a világ legfontosabb pontjain állították ki, New York-tól Párizson át egészen Sanghajig, alkotásait a BBC, a CNN és a The Guardian is publikálta. A héten vele randiztunk.

Egy betegség indított el a fotózás felé. Milyen céllal kezdtél el képeket készíteni, és változott-e azóta a motivációd?

Kiskoromtól kezdve rajzoltam és foglalkoztam kreatív dolgokkal, azonban a betegségem fontos fordulópont volt, mivel onnantól kezdtem el tudatosabban gondolkodni azon, mit is kezdjek az életemmel. Ekkor már a kezemben voltak bizonyos művészi eszközök, csak még nem tudtam, hogy ezt miként irányíthatnám úgy, hogy ne csak egy öncélú tevékenység legyen, hanem olyasmi, ami másokat is boldoggá tesz. A kezdeti motivációm pusztán a saját halhatatlanságom biztosítása volt, az, hogy maradjon belőlem valami a világon, ha én már nem élek, de később ez átalakult. Ma már az a célom, hogy a fotóimmal másoknak is adjak valami pluszt.

Mennyiben terapikus nálad az alkotás?

Abszolút terápia jellegű, hiszen minden, amit megélek és a tudatalattimban létrejön, az formálódik fotóvá. Sokszor persze csak utólag jövök rá vagy a barátaim emlékeztetnek, hogy épp melyik élményemet dolgoztam fel kép formájában, de valójában mindig ez történik. Nekem nincs szükségem pszichológusra vagy tablettákra, én a művészet által gyógyulok.

Az alkotás azonban mindig kétoldalú dolog, hiszen a képek segítségével próbálok egy dialógust létrehozni a nézőkkel. Azt szeretném, ha az általam megjelenített szubjektív élményből ők is táplálkoznának. Ha a fotóim nézése során bennük is felszabadulnának azok az energiák, amelyek az alkotást inspirálták.

A fotóidon mindig egyfajta átlényegülés történik. Ki az, aki megbújik ezek mögött a fotók mögött?

Én mindig ugyanaz az ember vagyok, a lelkem, amit a fotóimmal a nézők elé tárok, sosem változik. De különböző perszónákba bújok, mert unalmas lenne, ha mindig ugyanabban a formában és stílusban fotóznám magam. Én magam is folytonosan változom, ezt az állandó alakulást pedig a külsőm is leképezi. A megjelenésemet is mindig az életem aktuális periódusához igazítom. Ezért sem meglepő, hogy a fotóimon is mindig más arcban jelenek meg, de ezek a karakterek valójában mind én magam vagyok. Az adott perszóna a saját szubjektumom aktuális állapota.

Hogyan születik meg és érlelődik egy ötlet, amíg abból fotó lesz?

A koncepció mindig ösztönösen alakul ki bennem. Tulajdonképpen kétféle gondolati síkon születik meg egy kép. Olykor eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha másképp történnének bizonyos dolgok, mint ahogy a valóságban vannak. Ez egy asszociációs játék, amely esetében a kép különböző elemei fokozatosan állnak össze konkrét kompozícióvá. A másik folyamat pedig nagyon intuitív, amikor a tudatalatti feltérképezése során bevillan egy konkrét kép. Ezt a kész kompozíciót le szoktam rajzolni a füzetembe, szkeccseket készítek, de mindig várok arra az időszakra, amikor nemcsak a kép jelenik meg a fejemben, hanem a konkrét érzés is társul hozzá. Ugyanis csak így tudok megfelelő tekintetet és arcot hozzátársítani, olyat, ami passzol a kompozícióhoz.

Ahhoz, hogy megfelelő legyen a tekinteted, kicsit színésznőként is kell működnöd a képek létrehozásakor.

Én alapvetően egy mosolygós, kissé szeleburdi ember vagyok, ezeken a fotókon azonban sokszor egészen más arcot öltök. De ezt csak úgy tudom megjeleníteni, ha abban a hangulatban vagyok magam is, amit a képpel közvetíteni szeretnék. Olykor az érzelmi skála legtetején vagy legalján kell lennem, hogy a megfelelő arcot mutassam.

A képeid közelítenek a divatfotóhoz is, hiszen profin összeállított kinézetben állsz a kamera elé.

Korábban nem volt fontos számomra a tervezés, mivel úgy gondoltam, hogy a divatelemek a fotó pillanatnyiságát erősítik. Azt gondoltam, hogy a fotó ódivatúvá válik, mikor az adott megjelenés kimegy a divatból. Azonban néhány éve rájöttem, hogy egy megfelelő smink, ruha, frizura vagy kiegészítő hozzátesz a képhez, felerősítheti annak a jelentését. 

A legbelsőbb lényedet tárod a néző elé a fotóidon. Mennyire megy könnyen ez a kitárulkozás?

Régebben nagyon nehéz volt, de aztán rájöttem, hogy enélkül az őszinteség nélkül nincs igazi művészet és nincs igazi hatás. Amikor fotózom magam, akkor a saját otthonomban vagyok, nincs itt senki, csak az állványom, a fényképezőgép és a vaku. Így nem nehéz a kitárulkozás. Sőt még akkor sem az, amikor az interneten megosztom az adott fotót. Akkor élem meg ennek a súlyát, amikor konkrét kiállítás születik a munkáimból.

Kicsit azt is érzem, hogy egyfajta szociális munka az, amit végzek: a célom, hogy a képeim segítsenek az embereken. És ahhoz, hogy ezt el tudjam érni, érdemes őszintén megmutatni magam a kamera előtt. Másrészt tudatában vagyok a saját mulandóságomnak: ha pedig efelől nézzük, akkor igazából nem nehéz ennyire leplezetlenül kitárni a lelkem.

A fotóid azonban épp az élet igenléséről szólnak.

A kezdetektől fogva, főleg a betegség után azért fotóztam, hogy megmutassam: élek. A képeim valóban erről szólnak: itt vagyok, és nyomot hagyok a világban. Ha pedig már nem leszek, akkor szeretnék tovább élni a fotóim által.

A képeiden gyakran jelennek meg állatok. Milyen szerepük van a kompozícióidon?

Kiskorom óta speciális kapcsolat fűz hozzájuk, kislányként sokszor beöltöztem bizonyos állatoknak, mivel nagyon szeretetre méltónak, kedveseknek, naivaknak és szépeknek találtam őket. A fotóimon szimbolikus szerepük van, mindig erősítik az adott gondolatiságot, ugyanakkor azzal, hogy magam mellé emelem őket, jelzem, hogy az állatok egyenrangúak az emberekkel. Az a szépség, amit önmagunkban keresünk, bennük már eleve ott van, és nagyszerű inspirációként szolgálnak mind a művészetben, mind a divatban. Az állatok engem is motiválnak arra, hogy olyan széppé, különlegessé váljak a képeimen, mint amilyenek ők maguk. 

A Fotósok online hétvégéjén megmutatod a konkrét munkafolyamatot, amit forgatóstáb még sosem vett fel. Mit láthatnak majd az érdeklődők?

Az V. Fotósok Online Hétvégéjén azt fogom megmutatni, ahogy az ötlettől a fotózáson és az utómunkán át a kész képig eljutok. Ez a teljes munkafolyamat, amit a saját otthonomban örökítenek meg, így a nézők betekinthetnek a kulisszák mögé. Bízom abban, hogy ez a videó sokakat inspirálhat majd ebben a Coviddal terhelt, nehéz időszakban, mivel az előadáson nemcsak a fotók technikai megalkotásáról, hanem az alkotói gyakorlatom gondolatiságáról is beszélek majd. A készülő fotó az állatos sorozatom egy tagja lesz, amit a kutyámmal fogok elkészíteni.

Milyen elvek mentén nyúlsz hozzá a nyers képhez?

A legtöbb fotóm több elemből épül fel, amelyeket már direkt úgy fotózok le, hogy a perspektíva és a fényviszonyok egyformán működjenek rajtuk. Így ezek az elemek mint rétegek kezelhetők és összeilleszthetők. A digitális utómunka során először ezeket a rétegeket valósághűen összeforrasztom, majd következik az a munkafázis, ami során megválasztom a kép színeit és fényeit. Ezek fogják megadni azt a hangulatot, ami a fotót jellemezni fogja. 

Ma már különböző munkablokkokra bontom az utómunkát. Jellemzően két nap, amíg összeillesztem az elemeket, és további 2-3 nap, amíg a fotó színezését elvégzem. Végül a különböző verziók közül kiválasztom, hogy melyik az az összhatás, ami az adott koncepcióhoz a legjobban passzol, majd következnek az utolsó simítások és az elengedés.

Mikor érzed, hogy készen van egy kép?

Úgy érzem, hogy egy kép sosincs készen, csak van egy pillanat, amikor befejezem a munkát. Igyekszem addig csinálni az utómunkát, hogy az adott percben elégedett legyek a képpel. Aztán persze gyakran előfordul, hogy később visszanézve meglátom az adott fotó hibáit, de akkor már nem nyúlok hozzá, hiszen ahogy az életemben sem térek vissza múltbéli helyzetekhez, úgy a munkáim esetében sincs így. Vállalom a hibáim, hiszen nem vagyok tökéletes, az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy marcangoljuk magunkat a korábbi tévedéseinkért.

Habár a legtöbb esetben fotósként neveznek meg, az alkotói gyakorlatod alapján a képzőművészethez is közel állnak a munkáid.

A határon levés kiskorom óta bennem van: már akkor is nagyon sokféle kreatív dolgot csináltam egyszerre. Szeretek határokon mozogni, különböző médiumokat összevegyíteni, és nem megelégedni egyetlenegy eszközzel. Korábban ugyan készítettem klasszikus portrékat, de mindig azt éreztem, hogy az nem teljesít ki, mivel emögött még annyi lehetőség lenne. Annyira határtalan az, amit meg tudok álmodni. Nagyon fontos, hogy megőrizzem a játékosságot és a gyermeki kíváncsiságot, mert ez visz előre, míg a szabályrendszerek, struktúrák, skatulyák limitálólag hatnak rám.

Talán a sikered titka épp abban áll, hogy nem engedted, hogy beszorítsanak bizonyos kategóriákba. 2014-ben a Photoshop kezdőképernyőjén jelent meg az egyik fotód, 2019-ben az Adobe Creative is a te képeddel indult. Az amerikai Forbes 2020-ban a legtehetségesebb európai fiatalok közt említett. Önálló kiállításod volt a Magyar Nemzeti Múzeumban, és a világ legfontosabb művészeti helyszínein láthatták a fotóid. Hogyan éled meg a sikert? 

Megpróbálom nem észrevenni a sikereket, mivel ha tudatosítanám, hogy mennyi mindent elértem, akkor lehet, hogy hajlamos lennék hátradőlni. Az is tény, hogy ezek az eredmények felelősséggel és munkával járnak együtt: most már mindig hozni kell egy magas színvonalat és működtetni kell a brandet, nem elég az öncélú alkotás. 

Továbbra is vannak vágyaim, elérendő céljaim, de próbálom ezeket nem elvárásként kezelni. Az elvárások börtönbe tesznek, az viszont felszabadít, ha hagyjuk az életet megtörténni. Ha meglátjuk minden napban a csodát. 

Ma már sokféleképpen foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy mi az a kép, amit közvetítünk magunkról másoknak, valamint hogy ez mennyiben cseng össze a valósággal. Az Instagramon megjelenő fotók ugranak be, amik a valóság illúzióját keltik. A tökéletességre való törekvés a te képeidnek is a része. Hogyan érzékeled ezt a jelenséget, és te miben látod a különbséget a tökéletessé retusált Instagram-fotók és a saját képeid között?

Már évszázadok óta jelen van az emberekben a vágy, hogy tökéletesnek mutatkozzanak mások előtt. Azonban mostanra ez a folyamat nagyon eldurvult. Az emberek nem tudják elfogadni magukat olyannak, amilyenek, mindig másnak akarnak látszani. Az én képeim azonban nem arról szólnak, hogy magamat tökéletesnek mutassam: a retusálás célja annyi, hogy elvonjam a tekintetet a konkrét arcról, és a látogató tekintetét a kép üzenetére irányítsam. 

A 21. század a képdömping koraként is leírható. Ebben az óriási vizuális zajban mi lehet a fotóid szerepe, célja?

Amikor még nem volt ekkora a zaj, akkor jobban meghökkentették a fotóim az embereket. Most már ez kevésbé van így, de továbbra is az a célom, hogy a nézők megálljanak a fotóim előtt. Még ha csak öt másodpercre is. Szeretnék olyan letisztultan és autentikusan megjelenni, hogy a lélek, ami a kép mögött van, megszólítsa a befogadót is.

Min dolgozol mostanában?

Londonban és Svédországban nyílnak kiállításaim. Valamint intenzíven dolgozom egy projekten egy nagy céggel, de erről majd csak november végén mondhatok többet.

Képek forrása: floraborsi.com

#pénteki kultúrrandi