1987-ben egy névtelen eladó 400, addig ismeretlen fényképet vitt be egy bécsi antikváriumba. A fotókon a világháború második legnagyobb gettójának színes felvételei, a lengyelországi Łódź szögesdrót mögötti zárt világa volt látható. A 200 ezer emberrel telezsúfolva nyomorgó, német nevén Litzmannstadt gettó hétköznapjai, ezúttal szép fakó színekben, a melleken sárga Dávid-csillaggal, vöröslő horogkeresztes zászlók alatt. Egy osztrák náci tisztségviselő, Walter Genewein képei a gettóról.

Különleges helyet foglalnak el a holokauszt ikonikussá váló képsorozatai között Geneweinnek most már a Fortepanon is látható fotói.

Ez az egyetlen ismert színes fotósorozat egy gettóról.

A fakuló képek ráadásul a Harmadik Birodalom második legnagyobb gettója, a külvilágtól a világháború alatt gyakorlatilag teljesen szeparált łódźi gettó hétköznapjait tárjánk elénk, látszólag szisztematikusan.

A gettó szalmacsizma üzemének dolgozói.

Amikor a hagyatékot a nyolcvanas években bevitték az antikváriumba (ahonnan hamarosan a frankfurti zsidó múzeumba került), az elhallgatás konszenzusában élő Ausztria éppen nemet mondott az erősebb szembenézésre. Egy évvel korábban úgy választották elnökké a korábbi ENSZ-főtitkár Kurt Waldheimet, hogy kiderült, hazudott náci múltjáról és II. világháborús tevékenységéről.

A gettó színes képeit készítő Walter Genewein ekkor már 13 éve halott volt.

Salzburgi nyugdíjasként, tisztes polgárként halt meg, anélkül, hogy nyilvánosan el kellett volna számolnia a saját szerepével.
A deportálási rendőrség (Evakuierungspolizei) egyik egysége 1942 tavaszán a gettóban. 

Ami erről biztosan tudható: az osztrák könyvelő 1933-ban lépett be az NSDAP-be, 1940 júniusában került Łódźba, hogy ő felügyelje a gettó pénzügyeit, köztük a kényszermunkából származó birodalmi bevételeket.

Miután a városba hét nappal a háború kitörése után, 1939. szeptember 8-án bevonult a Wehrmacht, a 600 ezres textilipari központot egy náci tábornok után átnevezték Litzmannstadtra. A Nagynémet Birodalomba betagolt Warthelandnak elnevezett régiót a tartományvezető Arthur Greiser náci mintakerületté akarta tenni.

Az addig tízszázalékos német lakosságú Łódźból pedig Judenfrei, azaz zsidómentes német várost készültek csinálni.
Zsidó határrendész
A gettótűzoltóság tagja

A łódźi gettót 1940 februárjában alakították ki. A négy négyzetkilométeres szegénynegyedbe 200 ezer embert zsúfoltak össze. A gettót deszkafalakkal és szögesdrótokkal vették körbe, a kapuknál német katonák és a gettót vezető zsidó hatóságok által felállított zsidó rendőrök strázsáltak.

A helyi zsidók mellett a környékről és német városokból is kb. 20-20 ezer embert hurcoltak ide.

Burgenlandból pedig 5000 – nagyrészt magyar anyanyelvű – cigányt hoztak a gettón belüli gettóba.

A teljes ellátatlanság miatt közülük néhány héten belül sok százan haltak meg, a többieket a „higiéniai veszélyre hivatkozva” a nácik legyilkolták.

A cigányláger a gettón belül
Beköltözés a gettóba

A varsói után ez volt a második legnagyobb gettó az egész Harmadik Birodalomban, és ez maradt fenn a legtovább.

Ebben nagy szerepe volt a gettót irányító Zsidó Tanács teljhatalmú vezetőjének, Mordechai Chaim Rumkowskinak, aki alkut kötött a náci hatóságokkal.

A zárt gettó túlélése a németeken múlt, Rumkowski pedig a zsidók totális munkáját ajánlotta fel cserébe. Jelszava: „Az egyetlen útunk a munka”, ami Auschwitz „Arbeit Macht Frei” (A munka szabaddá tesz) démoni feliratára rímel, de egy ideig működni látszott.

A gettó területén egy sor üzemet állítottak fel. Gyártottak cipőtől a játékbabán át a lőszerekig mindent. A gettóáruk legnagyobb vevője maga a Wehrmacht volt, innen látták el a német katonákat például egyenruhákkal. Cserébe nagyon szűkös ellátmány érkezett, de a gettó egészen 1944 nyaráig fennmaradhatott, akkor is, amikor a többi lengyelországi gettót már rég „likvidálták”.

Mordechai Rumkowski zsidó gettóvezető német tisztviselőkkel tárgyal. 
A gettó nyereggyártó műhelye

Rumkowski a német hatóságoktól szabad kezet kapott a falak között, és ő diktátorként viselkedett.

„Chaim király” saját arcképét nyomta a gettó saját bankójára,

a pótvilágban a valódi pénzt pótló „Ersatz”-ra, kötelező jelleggel imádkozni kellett az egészségéért, és sokak szerint kiszolgáltatta a náciknak az ellenségeit.

A hatvanas éveiben járó zsidó vezető Genewein több képén is látható, hol hintójában ülve, hol a német parancsnokokkal tárgyalva. Az már nem derül ki a képekről, hogy ezek a tárgyalások legfeljebb csak időnyerésre voltak jók. Az is igaz, hogy minimális tárgyalási játéktere volt a nácikkal szemben.

Tinédzserek dolgoznak a gettó kovácsműhelyében

A łódźi gettó különösen zárt világ volt. Egy villamosvonal ugyan keresztülment rajta, de azt állandóan katonák vigyázták, hogy se fel, se le ne ugorhasson senki. Volt egy híd, ami a gettó két részét kötötte össze egy „árja főútvonal” felett, de innen is csak egy pillantást lehetett vetni a szabadabb világra. Vagy levetődni:

a híd nemcsak a gettó ikonikus pontja lett, de az öngyilkosságok helyszíne is.
Gyalogos híd a Zgierska utca felett a Koscielny térnél 1941 körül

Más átjárás nem létezett. Itt nem voltak csempészalagutak, ahogy csatornarendszer sem: 200 ezer ember piszkától lapátokkal, lovaskocsikon igyekeztek megszabadulni. A higiéniai viszonyok, a teljes ellátatlanság, az általános éhezés, a járványok tömegesen pusztítottak, a „gettóbetegség” ezrével vitte az embereket Łódź – és egyben Európa – legnagyobb zsidó temetőjébe.

„A halál mindenfelé csapkod körülöttünk. Az ember lefogy, mint a homokóra, arca elsápad, aztán jön a puffadás, néhány nap ágy vagy kórház, és ennyi volt. Aki élő volt, már holt; úgy élünk és halunk, mint a marhák” – írta naplójába egy 18 éves fiú, Dawid Sierakowiak, megjósolva néhány hónappal későbbi saját halálát is. Megmaradt jegyzetfüzeteit a konyhai gyújtósok között találták meg később, félig megégve.

A gettó kézikocsikban összegyűjtött szennyvízének leeresztése
Egy holttestet visznek a zsidó temetőbe

A pusztulásból, nyomorból, éhhalálból, a földből kiásott rohadó krumplikból, a közeli Chelmnóba deportált, ott gázteherautókban meggyilkolt emberekből, akikre a gettóban csak azt mondták, „viszik őket is a serpenyőbe”. Mindebből szinte semmi nem látszik Genewein képein. Az akkurátus könyvelő középtávoli, statikus, sokszor beállított képei valahogy némának hatnak. A legtöbb képe a gettó műhelyeinek munkáját rögzíti, a munkából bizonyára a felügyelő felszólítására felnéző zsidó munkásokat; a tekintélyes készáruállományt, valamint utcaképeket, illetve feljebbvalóit mutatja, például Hans Biebow gettóparancsnokot.

Hans Biebow náci gettóparancsnok irodai asztalánál
Deportálás a gettóból
A náci könyvelő hobbiból, magának fényképezett, legszívesebben egy AGFA Movex 12 kamerával, amit egy zsidó férfitól kobzott el.

Buzgó fotóamatőrként érdekelte az új színes technológia. Ebben a náci Németország amúgy is élenjárónak számított, és tudatosan használták a propagandában, Göring udvari fotósától, Walter Frentztől a hadsereg mozgó vizuális egységeiig – így maradtak fenn a babij jari zsidómészárlások és a kijevi hadifogoly-gyilkosságok bizonyítékai is színesben.

Bár Hitler személyesen a fekete-fehért pártolta, az új tömegkommunikációs eszközt nem mellőzhette a náci propaganda. Az IG Farben egyszerre volt a színes filmek terén a Kodak fő vetélytársa és a Zyklon–B előállítója.

Stanislaw Jakobson elnököl a gettóbíróságon 1942. május 25-én. A vádlottat lopás vétségében bűnösnek találták, mert egy dróttal négy krumpliért átnyúlt a gettó kerítésén. Négy hét börtönre, egy márka pénzbírságra és a tárgyalás költségeinek megtérítésére ítélték. 

Walter Geneweinnek a színes talán a valóság illúzióját jelentette.

A bécsi antikváriumba került képek után Brémában újabb łódźi fotói bukkantak fel, de a hagyaték a 600 ismert fotóval együtt is hiányos. Tartalmilag is az: bár módszeresen rögzíteni akar, legalább olyan feltűnő, hogy mi az, ami hiányzik, vagy csak érintőlegesen jelenik meg a képein.

A gettó főutcája
A gettó szükségszerű állandó káoszához, túlélésért folytatott napi cipekedéséhez és gyötrelméhez képest itt minden nagyjából tiszta és rendezett.

Ha a nácizmus a gyilkos embertelenség és a racionális szervezés félelmetes kettősségét jelenti, ezek a képek csak az utóbbit mutatják. A gettó náci ideáját: az elkülönítés hideg racionalizmusát, anélkül, hogy feltárnák az ehhez tartozó káoszt, halált és rombolást – írja a fotóesztéta ezekről az amatőr fotókról.

A képeken túli valóságról csak véletlen jelek árulkodnak: itt-ott felbukkanó halottszállítók, fekáliahordó kocsik, elkobzott tárgyak, fényesre suvickolt német járművek és nyomorult emberi riksák utalnak arra, ami a náci perspektíván túl létezett.

Hogy ez hogy nézett ki, azt mások tudják megmutatni.

A holokauszt két legismertebb zsidó fotósa szintén Łódźban volt ezekben az években. 

Henryk Ross és Mendel Grossman a Zsidó Tanács statisztikai részlegének dolgozott. Mindketten titokban is fotóztak a gettóban, noha tudták, ha lebuknak, a családtagjaikat is kivégezhetik a képek miatt. A gettó felszámolása előtt a negatívjaikat elásták, és bár ezek egy része szétázott, a többi a háború után épségben előkerült.

Valójában a nyers erőszaknak ezeket a brutális, esőkabát alól fotózott pillanatképeit párhuzamosan érdemes nézni a náci könyvelő, beállított gettó-életképeivel.

Egy árus a gettó egyik piacán
Ami Walter Genewein képeiről a leginkább hiányzik, az az Endlösung, a végkifejlet, ami felé a gettólét csak egy ideiglenes állomás volt.

Łódźból 1942-ben, nem sokkal a zsidókérdés végső megoldására tartott wannseei konferencia után kezdődtek a deportálások. Az elsők között a kórházban ápolt betegeket, az időseket és a tíz év alatti gyerekeket vitték el, ők nem számítottak hasznos munkaerőnek. A Gyermek Akció előtt mondta el félelmetes beszédét a gettókirály Rumkowski, azt kérve a szülőktől, hogy adják át önként a gyerekeiket.

„Borzalmas csapás érte gettónkat. A legdrágább kincsünktől akarnak minket megfosztani, a gyerekeket és az öregeket akarják.

Nekem soha nem lehetett saját gyermekem, és ezért legszebb éveimet a gyerekeknek szenteltem. Szívvel, lélekkel a gyerekekért éltem, munkálkodtam. A legborzasztóbb álmaimban se gondoltam arra, hogy valaha is saját kezemmel kell majd őket feláldozni. Testvéreim, öregségemre avval a szörnyű kéréssel kell hozzátok könyörögve fordulnom, hogy adjátok nekem őket.

Anyák és apák, adjátok ide gyermekeiteket!

Tegnap azt a parancsot kaptam, hogy húszezer zsidót küldjek ki a gettóból. Ha nem, akkor majd ők összefogják és kiűzik őket. Az most tehát a kérdés, hogy saját magunk cselekedjünk, vagy hagyjuk ezt másra.

Miután gondolatmenetünk nem azt nézi, hogy mennyit vesztünk, hanem azt, hogy mennyit lehet megmenteni, arra a következtetésre jutottunk, én és közeli munkatársaim, hogy bármennyire is nehéz a feladat, magunkra kell vállalni, és cselekedni kell. Kénytelen vagyok ezt a véres és borzalmas operációt végrehajtani, muszáj végtagokat amputálni, hogy a testet megmenthessük. Muszáj elvennem a gyerekeket, mert különben elűzik az összes többit.”

A németeket kiszolgáló Rumkowski azt érte el, hogy bár tízezreket vittek el különböző hullámokban, a łódźi gettó egészen 1944 augusztusáig fennmaradt.

Az utolsó marhavagonos deportálással vitték el őt magát is Auschwitzba.

Haláláról több verzió él. Az egyik szerint a haláltáborban a łódźi zsidók verték agyon, bosszúból, amiért kiszolgáltatta népét és családjaikat a náciknak. Szerepe azóta is erősen vitatott. Hannah Arendt az Eichmann-per kapcsán a legrosszabb fajta zsidó vezetőnek írja le, szembeállítva a varsói Zsidó Tanácsot vezető Adam Czerniakow-val, aki inkább öngyilkos lett, mint hogy átadja a gyerekeket a németeknek.

Gyerekek várnak a kenyérosztásra
Gyerekek várakoznak a gettó népkonyhájánál

Henryk Ross gettóból kiásott képeit az Eichmann-perben használták fel bizonyítékként.

Walter Genewein fotóiból kiállítások anyaga és dokumentumfilm lett. A gyűjtemény most a washingtoni Holocaust Memorial Museumban és a jeruzsálemi Yad Vashemben látható.

Ez a cikk a Fortepan és a Capa Központ együttműködésében futó Heti Fortepan sorozat része. Írta: Kolozsi Ádám. Képszerkesztő: Virágvölgyi István. Fotók forrása: Fortepan

#heti fortepan