Az Előadó-művészeti Jogvédő Iroda Egyesületnek (EJI) adott interjúban Bősze Ádám a kezdeteket így idézte fel: „Úgy érzem, 2017-ben, amikor elkezdtem a komolyzenei stand-upot, valami újat csináltam. A műfajt valamilyen formában előttem mások is művelték, gondoljunk csak Viktor Borgéra, aki kiválóan zongorázott és zenekar közreműködésével stand-upolt, vagy akár Leonard Bernsteinre, aki élvezetesen magyarázta el az általa vezényelt műveket. Én azonban ezt másképp közelítettem meg. Szerintem a stand-upban egymást kell kövessék a poénok. Ez általános témákban viszonylag egyszerű, mert bárhova nyúlhatok, a téma az utcán hever. A klasszikus zenére meg az operairodalomra koncentrálva ugyanez bizony nehéz, ezért belefutottam egy zsákutcába. Megcsináltam ugyan az első stand-upot 2017-ben, rá másfél évre egy másikat és ezek sikerére is építve meghirdettem az angol nyelvű fellépést, amivel az Edinborough-i Fesztiválon akartam debütálni. Csakhogy ezt elvitte a COVID. Majd megkerestek Litkai Gergelyék és felajánlottak egy szerződést a Dumaszínházzal. Végiggondoltam az ajánlatot és eldöntöttem, mégsem akarok stand-upos lenni. Igyekeztem befejezni ezt a műfajt és elkezdtem egy kicsit komolyabb, az infotainment kategóriába tartozó előadásokat tartani. Most is csinálok ugyan egy sorozatot, amit stand-upnak neveztem el, és amelyben néhány alkalommal a legutóbbi könyvem tartalmát foglalom össze a közönség számára.”
A mérföldkövet 2021 jelentette, az estek ekkor fordultak át zenetörténeti előadássá, ám a lényeg maradt: az, hogy az emberek nevessenek, ezért Bősze az infotainment előadásokba is mindig igyekszik egy kis humort is csempészni.
Leszögezi, a közönséget – illetve ebben az esetben a hallgatókat - sokkal fontosabbnak tartja, mint egy átlagos előadóművész. „Fontos számomra, hogy észleljem a közönség visszajelzéseit, legyen az akár pozitív, akár kritikus, beépítem ezeket a mondandómba, és reagálok rájuk.”
A közönséget pedig azért nem hagyhatja ki a játékból, mert Bősze a komolyzenészekkel ellentétben ma már ténylegesen a jegyvásárlókból él. Mint magyarázza, „a komolyzenei előadóművész leginkább, de talán akár 95%-ban állami támogatásból él, honoráriumát nem a közönség által kifizetett jegy árából fedezik. A klasszikuszenei életben a közönségnek nincs akkora súlya, mint a könnyűzenében. Az én esetemben azonban fontos, hogy érzékeljem a közönség hozzám eljutó igényeit, legyenek azok akár negatívak, akár pozitívak, és teljesítsem, reagáljak azokra.”
Az egykori rádiós sarkos véleményt fogalmaz meg a klasszikuszenei élet felépítéséről. „Azzal, amit csinálok, lazítani próbálom ezt a végtelenül bemerevedett, már-már templomi struktúrájú szokásvilágot. Egy bizonyos kiválasztott réteg, amely egyébként meg tudná fizetni a jegyeket akár tripla áron is, tulajdonképpen az állam pénzén élvezi a Müpának vagy a Zeneakadémiának, a Kodály Központnak és a többi zenei intézménynek a kínálatát. Templomi hangulatban és komolysággal mennek a koncertekre. Nem vágynak arra, hogy valami olyan művészi élmény érje őket, amitől kifordul az életük a sarkából, arra, hogy zokogva vagy kacagva menjenek haza. Úgy gondolom, hogy túl sok a koncert, és túl elit ez az egész világ. Én a magam tudásával arra igyekszem felhívni az emberek figyelmét, hogy lazuljanak már el egy kicsit.”
De amit csinál, nem misszió: „Ez üzleti tevékenység is. Ha olyasmit találok ki, amire nincs kereslet, azt nem csinálom. Például az első előadás-sorozatom a zeneszerzők halálos betegségeiről szólt, amire a publikum egyáltalán nem volt kíváncsi. Amikor a zeneszerzők szerelmi életéről adtam elő, arra rögtön bejött a közönség. A piaci igényeknek megfelelően dolgozom.” (Nagy zenészek, nagy szerelmek című könyve kapcsán készített interjúnk itt olvasható.)
A fellépések mellett van egy másik üzleti lába is: húsz éve létezik zenei antikváriuma. Hosszú ideig ez volt a B terv arra az esetre, ha a média világa már nem működne számára. „Most már nagyon jól megy a szabadúszó élet. Sokáig kottákba és könyvekbe fektettem a pénzem, sokat vásároltam. Most elkezdtem átfordítani az egészet az eladási oldalra. És persze mennek az előadások is, heti hat nap.”
Arra a kérdésre, hogy a sztori vagy a zene adja-e el jobban a komolyzenét, ezt válaszolja: „Csak a zene. Vagy mégsem? Valójában nem tudom. A közönséggel ugyanis nem gyakran találkozom. Koncertre alig tudok járni, mert általában esténként vannak az előadásaim, és ez legtöbbször heti hat fellépést jelent. A Bartók rádiós időkben sokat jártam koncertre közvetíteni, akkor meg nem a nézőtéren voltam, hanem egy közvetítői fülkében.
Nekem ezzel kapcsolatban inkább az a véleményem, hogy az interpretáció és a kapcsolódó tények, történetek ismertetése fontos, mert ezekkel közelebb lehet hozni az emberekhez a zenét, azt, amit mint olyat nem tudnak és nem is fognak megérteni. A zenész lehet, hogy technikailag érti a zenét a struktúrája vagy felépítése szempontjából, vagy az összhangzattan oldaláról, egyszerűen a zene mesterségét érti. A zenét úgy megérteni, mint egy regényt vagy egy naturalista festményt, nem fogjuk. El tudom fogadni, ha valaki azt mondja, hogy ha a zene önmagában nem hat az emberre, akkor az egészet megette a fene. De véleményem szerint szükség van arra, hogy az embereket valami – a sztorik, a hangulat, a környezet - közelebb hozza a zenéhez.”
