Branka után jött Török Zoli – Interjú K. Kovács Ákos operatőrrel

Ákos, te írtál rám, hogy na, most itthon vagy, elkészíthetjük az interjút, amit kértem tőled. Mindig ilyen összeszedett voltál?

Soha nem voltam összeszedett. Most sem, de felnőtt lettem, s ilyenkor egyszerűen válaszolni kell embereknek, megmondani, mikor érek rá, és hasonlók. S ez ad valamiféle rendszert is az életnek. 

Ki vagy te? Az erre a kérdésre adott válasz az évek során picit módosul, úgyhogy hogyan definiálnád magad most?

Sokáig ódzkodtam attól is, hogy operatőrnek nevezzem magam. Aztán rájöttem, hogy végül is nekem erről diplomám van, úgyhogy most már joggal mondhatom magamról, hogy az vagyok. De a mai napig nem szívesen hívom magam rendezőnek.

Miért?

Az a rendező, aki iskolát végzett, vagy már az is annak nevezhető, aki valaha rendezett? Ha az utóbbi, akkor igen, oda lehet írni a nevem alá, hogy rendező, operatőr. Jó lenne azért, ha nem olyan lennék, mint egy kínai tárgy, amit sok mindenre lehet használni, de igazából semmire nem jó. Ettől nagyon félek, de szerintem most még abban a helyzetben vagyok, hogy ezt még éppen el tudom kerülni. 

De többet dolgozol operatőrként?

Ezt nem tudnám így kijelenteni. Most a Biciklizéseink Török Zolival című filmben például, az operatőri feladatok elvégzése mellett, forgatókönyvíró is vagyok, közben van egy pályázat, ahol rendezőként vagyok jelölve, s egy következő munkámban pedig rendező-operatőr vagyok. 

Akkor beszéljünk egy kicsit a Török Zolis filmről. Hogyan alakult ez így, hogy a rendező, Tolnai Szabolcs és Oláh Tamás mellett az egyik forgatókönyvírója is is vagy a filmnek?

Szabolcs évekkel ezelőtt megkért, hogy olvassam el a Biciklizéseink Török Zolival című regényt, és gondoljak bele, milyen izgalmas lenne ezt megfilmesíteni. Elolvastam, s én is izgalmasnak találtam. Egy nagyon jól közölhető anyag, de borzasztó nehéz megtalálni a formáját ennek a szabad verses, naplószerű szövegnek. Adaptálni kezdtük ketten Szabival, aztán bevontuk a Tamást is. Hosszan tartó, intenzív közös munkafolyamat végén elkészült a forgatókönyv. Itt aztán klikk, átkapcsoltam, s elkezdtem az operatőri dolgokkal foglalkozni. Szabolccsal azért fantasztikus együtt dolgozni, mert relatív szabad kezet ad, ami az operatőri munkát illeti, ugyanakkor dinamikus, jó ötletei vannak amikor plánozunk. 

Ilyenkor a rendezői éned nem mozdul meg?

Igyekszem kizárni teljesen. S ez fordítva is igaz: ha rendezek, akkor nem foglalkozom azzal, hogy operatőrileg én mit hogyan oldanék meg, hanem arra hagyatkozom, amit az operatőröm javasol.

Téged mi fogott meg a történetben?

A megfoghatatlansága. Az, hogy egy őrült, interdimenzionális szerelemről szól. Izgatott, hogyan lehet különböző síkokon megmutatni a szerelmet és azt a szoros kötődést, ami a két főszereplő között van. Megfejetni, hogy ezek a biciklizések tulajdonképpen micsodák, hol történnek, kinek az elméjében, melyik síkon, és ki hogyan tud ehhez kapcsolódni. S persze ott az erotika része, ami szintén izgi, szóval egy erotikával erősen átitatott film készül, erősen korhatáros lesz. Ez egy nagyon jó regény, jó élmény elolvasni, s továbbgondolni a félbehagyott mondatokat, bekezdéseket.

Sokszor halljuk, érezzük, hogy jobb egy könyv, mint a film. Nem féltek ettől? 

Nem, hisz nagyon más lesz a film, mint a könyv. Amikor elkezdtük írni, az első néhány verzióban hosszú monológokat hagytunk a szerző, Virág Gábor tollából, aztán rájöttünk, hogy ez így nézhetetlen lesz, s inkább hasonlít hangoskönyvre, ezért párbeszédeket írtunk, s teljesen átdramatizáltuk. Hangulatában és hatásában lesz hasonlatos a könyvhöz, de gyakorlatilag összehasonlíthatatlan a kettő. Inkább volt inspiráció a könyv. 

Hová nyúlsz akkor, amikor nincs inspiráció, de muszáj dolgozni? Vagy operatőrként már annyira zsebedben a szakma, hogy mindig tudsz hová nyúlni? 

Nagyon szeretek színházba, moziba járni, azért is, mert beindul az ember agya. Ha jó a film, akkor attól még jobbat, ha rossz, akkor is. (Nevet.) Illetve ennek stimulálására akad néhány remek oldal az interneten. Például operatőri szempontból tök jó dolgokat lehet gyűjteni, akár a Pinteresten, vagy a Shotdeck nevű oldalakon. A filmtörténet ismert és kevésbé ismert képkockáit gyűjtik össze, s rá tudsz keresni például kulcsszavakra: hajó, naplemente, nő. Az oldal erre kidob több filmtörténeti példát, ami megkönnyíti a dolgod, s az adatbázisod is gyarapodik. De operatőri szempontból azért elég könnyű vizuálisan stimulálni az agyad és inspirálni önmagad.De azért olyan is van, hogy csak villog a kurzor a gépen, és semmi nem jut eszembe. Igyekszem mindent lejegyezni, vagy felmondani a telefonomba, néha egészen összefüggéstelen dolgokat is, lassan már 15 éve. Amikor néha visszaolvasom őket, nem is mindig értem, mire gondoltam. 

Szokták mondogatni, hogy van, akit szeret a kamera, van, akit nem annyira. Ez tényleg így van?

Igen.

És mitől függ?

Jó kérdés. Ismerek nagyon szép nőt, aki egyszerűen nem fotogén, és furcsán kinéző embert is, aki az. A modellek nagy része az utóbbi  csoportot erősíti. A fotogenitás esetében szerintem nem lehet pontosan meghatározni, mitől van, mitől nincs. Lehet, hogy az arcnak, a tekintetnek vannak olyan alapelemei, amit szeret a kamera. Ezért vannak a castingok, hogy megnézzük, hogyan működik adott arc a filmen. Én például soha nem gondoltam magamról, hogy különösen fotogén lennék, ennek ellenére már több reklámban szerepeltem.

Branka című kisjátékfilmed óriási sikerszériát futott, és fut. Csecsemőrablások a Balkánon. Befolyásolta az, hogy hol játszódik a történet a döntésed, hogy megfilmesíted?

Úgy gondoltuk, erről a történetről tudnia kell a világnak. Minket elsősorban ez érdekelt benne, aztán persze találtunk olyan momentumot is, ami konkrétan hozzánk kapcsolódik, hisz mi azokban az években születtünk. Oláh Tamás és én is. Akár minket is elrabolhattak volna. Érdekes volt belegondolni. A történet igazságtartalma, szörnyűsége fogott meg minket, aztán szembesültünk azzal, hogy rengeteg ilyen eset történt, s ekkor éreztük, hogy ez bizony filmre való. 

Az sem véletlen, hogy Vajdaságba helyezzük a helyszínt. Az egyik szereplőnk magyar, aki töri a szerbet. Branka bosnyák ápolónő, ezek is mind kapcsolódnak a fiatalkoromhoz, amikor még Szabadkán éltem. Ezt a közeget akartuk filmre vinni, s egyik vetítés után mondta is valaki, hogy nagyon visszaadtuk az akkori kórházi hangulatot s a miliőt.

A díjak és a közönség is azt igazolta vissza, hogy jól megéreztétek, a téma filmre kívánkozott. Gondoltatok arra az elején, hogy ennyi díjat zsebel majd be a film? 

Amikor elkészült, úgy éreztem, nem lett elég jó. Tényleg sok díjat elvittünk, de a premiere nem nagy filmfesztiválon volt. Volt egy kis gond is vele, ugyanis a '90-es évekbeli milosevići propaganda szólt a rádióból a filmben. Volt, aki ezt rossz néven vette, ezért aztán ezt megváltoztattuk. 

Minden díj ajándék, s ami vele jár, az csodálatos, ugyanis csomó fesztiválra el tudtunk utazni. Egyiptomba, Szardíniára, Spanyolországba, Triesztbe, Horvátországba. Izgalmas embereket ismerhettünk meg, izgalmas filmeket láthattunk. Az elismerés jólesik, de igazából a karriernek jün jól, mert elmondhatod, hogy több mint félszáz fesztiválon szerepelt a film Japántól Kanadáig. Afrikától Közel-Keletig, több mint harminc díjat elhozott, így nagyobb esély van arra, hogy kapunk támogatást a következő filmünkre, hisz bizonyítottunk. Bár a díjak nagy része azért szerintem a történetnek szól, a bátorságnak, hogy foglalkozunk vele.

Kisjátékfilmről beszélünk, nem egy egészestés mozifilmről, amit több ezrek néznek. Ki néz manapság rövidfilmeket?

Kisjátékfilmnek a 30 perc alatti játékfilmet nevezzük. A fesztiváloknak az a jó, ha minél rövidebb egy film, mert akkor több filmet le tudnak vetíteni egy blokkban. A Covid miatt nem akartuk bemutatni a filmet 2020-ban, nem voltak fesztiválok, vagy online tartották meg őket. Amikor már lazult a helyzet, otthon levetítettem magamnak nagy képernyőn, s azt mondtam: hát ez rossz. Ekkor 27 perces volt, ezért leültem és újravágtam, rövidítettem a filmet. Ezen a verzión a vágó még dolgozott, s nagyon jót tett neki, hogy rövidebb lett, hisz nem válik unalmassá. 

Az emberek többsége egyébként nem ismeri a műfajt. Amikor Szabadkán megnézte a közönség a Brankát, megkérdezték: Ennyi? Hisz még csak most kezdődött. S tényleg, az első húsz perc csak a prológusa lenne egy nagyjátékfilmnek, itt pedig az egész történet el van mesélve. Aki nincs hozzászokva, annak  hiányérzete támadhat. Érdemes elmenni filmfesztiválokra, ahol van rövidfilmes szekció, kiváló alkotásokkal lehet találkozni.

A nagyjátékfilmek pedig maratoni hosszúságúak. Két órától rövidebb filmet alig találni. 

Én nem hiszek abban, hogy egy filmnek három vagy négy órán keresztül kell tartania, sőt egy színházi előadásnak sem. Vagy legyen nyolcórás, de akkor vállaltan annyi. A fiatal generáció pár másodperces TikTok-videókon nő fel, s elvileg nekik (is) készítjük a filmeket. Én, ha nagyjátékfilmet csinálnék, megpróbálnék beleférni egy óra negyvenöt percbe. Biztosan nagyon nehéz, hisz szíved szerint még pár szálat kibontanál, beleszeretsz egy-egy képbe, a színész mondatába, de annak a híve vagyok, hogy minél sűrűbbre kell szőni a történet fonalát, ezáltal az egész fogyaszthatóbb és kellemesebb élményt nyújt a nézőnek.

A művészek általában sokat tanulnak magukról alkotásaikon keresztül. Ha te felteszed ezt a kérdést magadnak, mi a válasz? Mit tanultál magadról filmjeid kapcsán?

Az alkotó ember számára nagyon gyorsan kiderül, mik az erősségei, mik a gyengéi. Én is látom egy film után, miben kellene fejlődnöm. Ez egy folyamatos játék saját magaddal, s mivel a filmkészítés csapatmunka, nagyon fontos, hogy mikor veszed magadhoz az irányítást, mikor engeded el, és bízol meg a másikban. Miután elkészültél a munkával, szívesen megmutod néhány embereknek, kikéred a véleményüket. Az szörnyű, ha nem kapsz igazi visszajelzést, csak anyukád vereget hátba, hogy jó ez. 

Mik a következő filmes projektjeid?

Nagyon bízunk benne, hogy idén leforgathatunk egy dokumentumfilmet a Tanyaszínházról, amit már vagy nyolc éve tervezek. Idén valószínűleg két alapító tag is dolgozik majd az előadásban, ezért különleges lesz. A vajdasági identitás tükröződését szeretnénk bemutatni a Tanyaszínház előadásain keresztül. Kutatni s megfejteni, milyen vajdaságinak lenni, miközben egy dokumentumfilmet nézünk a több mint negyvenéves Tanyaszínházról. Van egy sorozattervünk, valamint kis- és nagyjátékfilmes ötleteink. Szerintem fontos, hogy legyenek ilyenek a fiókban, mert sose tudhatod, mikor kerülsz olyan helyzetbe, hogy az egyiket előveheted.

Portréfotók: Szerda Zsófia