A filmkészítők gyorsan vázolják az alapszituációt: Bridget Jones férje és élete szerelme, a tökéletes Marc Darcy hősi halált halt valahol Afrikában, miközben szokásához híven a szegényekért és elnyomottakért küzdött. Colin Firth szimpatikus jelenlététől viszont nem fosztották meg a nézőket, a történet során többször feltűnik Bridget emlékeiben és fantáziáiban.
Eleinte inkább érdekesnek, mint lehangolónak tűnik az ötvenesen is szeleburdi kétgyermekes özvegy harca a szülői feladatokkal, gyásszal és a depresszióval. Számomra vicces volt a szexuális ragadozóból baráttá érett egykori szívtipró, Daniel Cleaver figurája is.
Kíváncsian vártam, hogyan fésülik össze a gyászmunkát, a társtalanság elleni kísérleteket, a szexuális vágyak tudomásulvételét a barátsággal,és azokkal a szinglinapló 2001-es megfilmesítése óta megszilárdult szabályokkal, melyeket a Bridget Jones sorozattól elvárnak a rajongók. Tíz perc elteltével erősen gyanakodni kezdtem, hogy ez mégsem jön össze, majd erősödni kezdett bennem az érzés, hogy ezt a filmet mégsem fogom ajánlani mindenki számára élvezhető családi szórakozásnak.
Nehéz viccelni, ha semmiről se mondhatjuk, hogy nevetséges
A rendező, Michael Morris, akit egyebek mellett a kiváló Breaking Bad – Totál szívás című sorozat farvizén készülő Better Call Saul spin-off széria készítőjeként is ismerhetünk, láthatóan eltévedt a sokféle elvárás egyidejű teljesítése közben. Talán az sem segítette munkáját, hogy ezúttal úgy kellett viccelni, hogy senkit se bántson meg. Ez szinte teljesíthetetlen feladat, hiszen nagyon szerény és gyorsan kimeríthető a politikailag korrekt humor kincsestára.
Az ötvenes, botoxsima arcú szingli mama csetlése-botlása, barátai kopott tréfái és töretlen együttérzése, Renée Zellweger ajakmozdulatokra korlátozott mimikája és idegesítően furcsa járása, valamint a történet során feltálalt problémák és azok megoldása mind olyan hatást keltettek, mintha egy ingyenesen és regisztráció nélkül is letölthető mesterséges intelligencia program segítségével állították volna elő. Ilyen értelemben egyébként biztató a produkció, hiszen arról győzi meg a nézőket, hogy még a széles közönségízlést megcélzó, nem túl magas művészi igénnyel készülő filmek esetében is fontos az emberi intelligencia, stílusérzék és az a megfoghatatlan többlet, amit művészi igénynek is nevezhetünk. Arról sem győztek meg ez idáig, hogy a számítógépes programok képesek szándékosan viccelni.
Így azt kellett átélnem a nézőtéren, hogy hiába tökéletes Emma Thompson a cinikus nőgyógyász epizód karakterében, hiába vicces a mára erősen barázdált és némileg petyhüdt fizimiskájával láthatólag kibékült Hugh Grant, hiába aranyosak a gyerekek, és a több mint húsz év alatt szinte családtaggá vált állandó szereplőket is jó újra látni, a film percről percre unalmasabb. Pedig még a halott Mark Darcy utódját is megtalálják egy némileg mániákus, ám lenyűgöző fizikumú, korban is Bridget Joneshoz illő természetrajztanár személyében, akit a szintén kiváló színész, Chiwetel Ejiofor alakít.
A rendező kétségbeesett igyekezetét is kínos nyomon követni, miközben politikailag korrekt módon próbálja bemutatni, mi történik, ha egy kétségbeesett ötvenes nő elcsábít egy izgi egyenruhát viselő izmos egyetemistát. A kalandot kereső, civilben hulladékügyi egyetemi tanulmányait folytató srácot Leo Woodall alakítja, aki valóban vonzó fiatalember, és egyre népszerűbb színész. Neki elhisszük, hogy biztos van olyan helyzet is, amikor egy huszonkilenc éves szívtipró meg egy ötvenes vonzó szingli egymásra talál. Közben azért önkéntelenül felmerül némi számolgatás után, hogy amennyiben tizenöt évvel korábban, úgy a negyvenes évei elején hódítja meg az akkori Bridget Jones, az egy másik börtönepizóddal gazdagíthatta volna a sorozatot.
Így viszont jogilag minden tiszta, és egy újabb álszemérmes szexualitásban tocsogó, műkörmös szalonban abszolvált pszichológiai ismeretek alapján, kizárólag készen kapható mesterséges alapanyagokból összetákolt helyzet sematikus ábrázolásával lettünk érzelmileg szegényebbek a nézőtéren. Tényleg olyan tréfás, ha egy kigyúrt felsőtestű poszttinédzser levesz magáról egy vizes inget egy népes társaság közepén, és minden ötvenes éveit taposó intelligens nő elveszti az eszét? Valóban magától értetődő, hogy ilyenkor a többnyire elviselhető párkapcsolatban élő érett asszonyok fejében kavargó pornográf ötletek kitörölnek minden addig összegyűjtött ismeretet arról, hogy mi a realitás?
A Bridget Jones sorozat Bolondulásig című, talán záró epizódja valóban igyekszik fontos kérdéseket boncolgatni. Foglalkozik a gyászmunka feldolgozásával, ami primer és mindenkit érintő kérdés. Találkozhatunk benne az ötvenes generáció láthatólag évtizedek óta állandósult, így alapvetően nem túl reményteli útkereséseivel is. Elmondhatná vonzó humorral és átélhető őszinteséggel, milyen az, amikor valaki magányos, mennyire jó, hogy léteznek barátok, és az az üzenet sem hibás, hogy valóban érdemes mindig szem előtt tartani, mit is jelent az élet. A filmkészítők láthatóan igyekeztek is egy elgondolkodtató, érzelmes és humoros filmipari terméket összeállítani, de ez a kiváló és rengeteg Oscar-díjjal elismert színészgárda, valamint az eredeti szerző, Helen Fielding minden igyekezete ellenére sem sikerült.
A Bridget Jones sorozatot lezáró epizód magyar címe – Bolondulásig, egy jóval korábbi és máig élvezhető francia filmklasszikus, Jean-Luc Godard remekének címét kotorta elő a fejemből, amikor megpróbáltam összefoglalni, mit gondolok az egészről. Jean-Paul Belmondo szelleme talán nem haragszik meg érte, hogy ilyen kontextusban jutott eszembe a Kifulladásig című mestermű.
Fotó: UPI Media
