Március 28-án két hónapja, hogy Börcsök Enikő elhunyt. A Vígszínház először február 11-étől 14-éig, majd a kivételesen nagy érdeklődés hatására végleg elérhetővé tette a Kvartett című, Spiró György komédiájából (?) Marton László által rendezett előadást, amelyben a Feleséget alakította.

Az előadást 2014 októberében mutatták be, de a darab jóval régebbi: 1996-ban jelent meg, és már 2000-ben tévéfilm készült belőle Molnár Piroska (Feleség), Lukáts Andor (Öreg), Blaskó Péter (Vendég) és Bertalan Ágnes (Nő, azaz a Feleség és az Öreg lánya) főszereplésével, Vecsernyés János rendezésében. A filmváltozatot először 2001 táján láttam, és annyira lelkes lettem tőle, hogy hamarosan felvettem (általában éjfél után adták valamelyik kereskedelmi tévén), és a baráti köröm tagjaival Kvartett-néző estét szerveztünk, amit a nagy sikerre való tekintettel később többször is megismételtünk. Néhányunknak azóta is meghatározó élménye az a film és a színdarab.

Amikor meghallottam, hogy vezető színésznőjére most ezzel az előadással emlékezik a Vígszínház, éreztem, hogy ez kivételes pillanat: egyrészt a méltó búcsúra, másrészt az előző feldolgozás emlékének felelevenítésére (a film jelenleg elérhetetlen a neten), a két változat összevetésére és az ebből adódó tanulságok levonására. Mindezek mellett pedig arra, hogyan állta ki ez az alkotás az idő próbáját.

Lelövöm a poént: túlságosan, elszomorítóan jól.

Kezdjük a helyszínnel, amely mindkét változatban a legfőbb főszerepet játssza: egy lakótelepi konyhában vagyunk, és innét nem is mozdulunk ki. A filmben ennek oldására időnként emlékképeket játszottak be focizó gyerekekről, a 40-es évek végéről vagy talán az 50-esek elejéről. A felhőtlen csapattudat idejéből, amikor a közös játék révén még problémamentesen összetartoztak és a szabad ég alatt szaladgáltak, akik most a lehető legszűkebb térbe összezsúfolódva hiába próbálnak egymással zöld ágra vergődni. Noha most is akarnának egymástól valamit, és keservesen küzdenek azért, hogy megértessék magukat a többiekkel.

Egy konyha tehát a helyszín, és ennek elvileg a Feleség malmára kellene hajtania a vizet, hiszen mint tudjuk, ez a családot legsikeresebben összehozó helyiség, és a vendégek is mindig ott csoportosulnak. A konyhában készülnek a közösen elfogyasztott ételek, onnét rohannak ki reggel a gyerekek, miután észrevették, hogy késésben vannak, és ott lehet még az utolsó pillanatban szendvicset tenni a táskájukba. De egyet rögzítsünk még egyszer: ez egy lakótelepi konyha, amely szűk és csőszerű, nemigen alkalmas közös étkezésre, sőt mintha minden mérnöki kreativitást annak érdekében vetettek volna be a tervezésekor, hogy véletlenül se férjen be két-három embernél több, de már ők is kényelmetlenül érezzék magukat. Itt azonban a darab második felétől kezdve már négyen szoronganak. Talán mondanom sem kell, hogy szimbolikus térről, már-már egyfajta, Örkény groteszk humorát idéző „magyar térről” van szó, amelyben,

hiába ordítunk egymás arcába fél méterről, csak nem megy át az üzenet.

Mert a másiknak annyira nehéz a felfogása. Vagy mert rosszul mondja. Vagy mert rosszat akar. Vagy mert azt sem tudjuk, ki ő, és hogyan került ide.

Molnár Piroska Felesége szinte
félálomban van, oda menekül minden elől, amit nem ért, meg különböző
hiedelmekhez. A Börcsök Enikő-féle Feleség viszont nagyon is ébren van, és
korlátozott lehetőségei ellenére sem adja fel, hogy mindenkit mindenkivel
összehozzon, hogy béketeremtő és hídverő legyen. Nem érti, mi történik, de
annál inkább érzi.

Blaskó Péter Vendége – mindmáig
végigfut tőle a hátamon a hideg – eszelős. Hazát, családot akar, és éppen ebben
a lakótelepi konyhában véli megtalálni. Vissza akarja kapni a magyarságát, az
idetartozását, és családot „venne” magának, mivel szerinte az Öreg 1957 elején
megmentette az életét. Szólt, hogy a hatóságok összefogdossák a forradalomban
részt vett fiatalokat, így a Vendég még idejében meg tudott szökni. Amerikába
került, amerikai felesége lett, elvált, jómódú lett, a gyermekétől
elidegenedett. Mert Amerika olyan: ott be kell jelentkezned, ha meg akarod
látogatni a gyermekedet. Magyarország viszont az Ígéret ősi, idilli földje: ott
még van szeretet, befogadás, emberség.

Kern András Vendége mintha sokkal praktikusabb, üzletiesebb beállítottságú lenne, vagyis jobban hozza az amerikai sztereotípiát. Ő mintha hideg számítással próbálná bekeríteni ezt a családot, és kétsége sem lenne a sikerben. Amikor pedig kudarcot vall, könnyebben tér napirendre felette, mint Blaskó csupa érzelem, szeretetvágy, de éppen ettől oly ijesztő Vendége.

Bevallom, Hegedűs D. Géza Öregétől
eléggé tartottam, annyira belém égett a Lukáts Andor-féle fanatikus kommunista
„szaki” mozdíthatatlan makacssága, kinyilatkoztatásszerű
szentenciái. Nagy megkönnyebbülés volt látni, hogy Hegedűs D. milyen
meggyőzően hoz egy egész más karaktert ebben a szerepben: a bumburnyák,
atlétatrikós hőzöngőt, kocsmai nagyotmondót. A korábbi rendszer egykor némi
hatalommal rendelkezett szereplőjét, aki utolsó leheletéig védi az Ügy
igazságát, egy egész hatalmi gépezet által védelmezett és fenntartott
igazságot, amelynek szovjet tankok voltak a legfőbb biztosítékai.

Idővel a lányuk is színre lép, aki már egy új kor új embere, és mindent a pénzből vezet le, pénzre vált át, mindent és mindenkit megvehetőnek és eladhatónak tart. Ha tőle függne, létre is jönne a deal (még tini lányát is felajánlja a tehetős úrnak), ám mivel az apja nem vállalja, hogy a barátság egykor többet ért számára, mint a politikai hovatartozás, minden igyekezete kudarcra van ítélve. Bertalan Ágnes, a film, és Péter Kata, a színdarab Nője nagyjából ugyanazt a karaktert hozza, mindketten kiválóan.

Sokat beszélünk manapság a buborékokról, amelyekben élünk, és amelyekből mintha már nem lenne kiút. A sok-sok beszédről, amelynek lassan már csak alja van, noha gyakran hisszük úgy: lejjebbje már nemigen. Talán ez a négy, egymás megértésére annyira vágyó, a magáét oly makacsul hajtogató magyar, egy komédia (?) szánni való szereplői képesek megértetni velünk, hogy jó lenne most már mással próbálkozni.

Nyitókép: Börcsök Enikő és Hegedűs D. Géza az előadásban. Forrás: Vígszínház