Nasser Ali, a híres zenész hegedűjének eltörése után úgy találja, nincs már az életben semmilyen élvezet, hát elhatározza, hogy meghal. Az öngyilkosság csúf és megalázó formáitól viszolyog, úgyhogy egyszerűen lefekszik az ágyába, és nem eszik többet ? a film pedig a jó előre beharangozott temetéséig hátralévő nyolc napot követve, de az időben össze-vissza ugrálva meséli el az életét, és érteti meg túlzónak tűnő döntését. Elsősorban épp ez a történetmesélési technika az, ami csodálatossá teszi a filmet: hogy végül talán ha tíz perc alatt derül ki mindaz, ami valójában fontos, s csak ez a tíz perc kell a katarzishoz ? de ez hatástalan lenne, ha előtte egy órában nem festették volna le olyan részletesen, mindenre kiterjedően az előzményeket és a sorsokat. (Mert a Szilvás csirkében nincsenek mellékszereplők: aki a vászonra kerül, annak sorsa is van, és ezt a színészek is tudják ? egyetlen rossz vagy közepes alakítást sem találni a filmben.)
Persze az, ahogy mesélik, szinte lényegtelen lenne, ha nem lenne lenyűgöző és megindító, amit mesélnek. Ahogyan érthetővé válik, miként lett egyenlővé Nasser Ali életében a valódi zenei tehetség kialakulása élete legnagyobb ? szerelmi ? csalódásával, vagyis miként jelképezi a hegedülés az elvesztett szerelmet. Hogy hogyan érzi ezt meg a feleség is, és ezzel nem a zenére, hanem a másik, az igazibb szerelemre lesz féltékeny. És ahogyan összefonódik a hegedű halála a remény elmúltával ? és ahogyan megértjük, hogyan is tört össze a hangszerrel valójában mindaz, amire a művész felépítette az életét. Ha valakinek netán sikerülne is ennél szebb mesét kitalálnia, ennél átgondoltabb és hatásosabb szimbólumrendszert már alig hihető, hogy fel lehetne építeni.
Mathieu Amalric (Nasser Ali) a maga rajzfilmesen kackiás bajszával, hatalmasra nyitott, búbánatos szemeivel és földöntúli melankóliájával ráadásul a lehető legjobb választás volt a szerepre, mert épp annyira látszik a valós és a szürreális határán mozogni, ahogyan azt maga a film is teszi. De remek Maria de Medeiros a manószerű, meg nem értett, folyton egyre csak csalódottabb feleség szerepében, és kiváló a fiatalkori szerelmesként Golshifteh Farahani, gyönyörű végzetasszonya-kinézetével és mégis nagyon emberi bájával.
És a látvány is lenyűgöző, az utolsó milliméterig kidolgozott minden képkockán, és nagyon jók a kis kitérők, legenda-szerű mesék is, és a zene is, az atmoszféra is csodálatos. Nem tudom, meg lehetne-e annyiszor nézni a Szilvás csirkét, hogy unalmassá váljon.
