Egy trendi budai (Királyhágó, született Joliot Curie téri) étteremben vagyunk, nagy valószínűséggel a tavalyi októberi sajnálatos események idején, de ez tényleg csak a háttér. Ami előtérben van, az az ide járó figurák banális, kiábrándult, kiürült, szorongó és keserű élete. A fekete-fehér díszlet az asztalokkal, mint egy teraszos piramis működik, amelynek tetejéről többnyire a vakítóan hófehérbe öltözött két, egymással enyelgő felszolgáló (Adorjáni Bálint és Marjai Virág), mint valami földre (Budára) szállt angyalok tekintenek le nemcsak az étteremben üldögélő vendégekre, hanem mintegy az egész városra, erre a kiürült, kiszáradt pokolra, ahol már csak a design, a márka és a zsozsó számít - na meg egy idejében lekötött asztalfoglalás egy (pillanatokig) menő helyen.
Térey, két kimagasló színműve után (A Nibelung-lakópark, Kazamaták), melyek máris beírták magukat a magyar dráma legjobbjai közé, s amelyektől igazán nem állt távol sem a mitológiai dimenzió, sem pedig a szélesebb történelmi távlat, most, saját bevallása szerint, "vértelen színművet" akart írni, amelyben legföljebb egy "borfolt kerül a damasztabroszra", s amelyben "csak a steak lehet véres". A részben szintén versben megírt darabban (mely versbeszéd hangsúlyozottan nem emeli, csak furcsán eltávolítja, stilizálja a szereplők beszédét, mintha egy másik világból, s nem a miénkből beszélnének) van másodvonalbéli, kikopott operaénekesnő (Kovács Patrícia), kiábrándult-csalódott baleseti sebész (Nagy Ervin), sikeres vállakozó (Csányi Sándor), önállósodási törekvéseket dédelgető ügyvédnő (Wéber Kata), megfáradt kozmetikus-kismama, homoszexuális belsőépítész-bubi (Földi Ádám) és magányos outsider-operakritikus (Schneider Zoltán). Csányi hibátlanul hozza a minden hájjal (és pénzzel) megkent csávós-vállalkozós bonvivánfigurát, anyanyelvi szinten beszéli ezt a gesztusnyelvet, és a többiek is látnivalóan tudják, miről/kiről beszélnek (tán csak Kovács Patrícia használ bizonytalanul túlzó, hamis felhangokat, és mintha Wéber Kata sem érezné magát teljesen passzentosan a szerepében, nem találja a hangot).
Térey, úgy tűnik, ezúttal Az ember tragédiájának travesztiáját akarta feltálalni asztalizene mellett: van Lucifer (mint a White Box étterem tulajdonosa), van Ádám (Kálmán, a baleseti sebész, akinek az egész élete egy helyrehozhatatlan, súlyos baleset), és van Éva is (Alma (!), Kálmán felesége), aki nem, hogy nem érzi ó anyának magát, de lehetőleg egyáltalán nem szeretne gyereket, s egyetlen nagy szerencséjének azt tartja, hogy nem kötelező a gyermeknemzés. Az ember itt már csupán zsugorított emberke - de nem Karinthy jótékonyan felszabadító humorával kiegészítve, hanem sötéten, keserűen, mert a tökéletes ürességet ábrázolja. Az Úr pedig mintha hiányozna ebből a darabból - nyilván egy másik darabban lép fel. A háttérben zajló "történelmi" események szintén egy másik, régebbi történelmi esemény travesztiáját nyújtják, amelyre a darab szereplői többnyire mint csupán forgalmi akadályt képező, bosszantó zűrzavarra utalnak. Itt már nincs tétje történelemnek, (szak)tudásnak, szeretetnek, szerelemnek, hűségnek, barátságnak, itt már minden üres héj csupán. Beszélnek egymáshoz, de mégsem érintkeznek - többnyire egyenesen előre, a távolba szegezett tekintettel beszélnek (mintegy a Városhoz), spekulálnak, de nem gondolkodnak, lefekszenek egymással, de nem szeretkeznek. Szappanoperalét. A valóságshow-ból itt már kilopták a valóságot is meg a showt is - egy morálját tökéletesen elveszített, de válságban mégsem lévő, mert a válságot már nem is érzékelő társadalom figurái ezek. Mert a "budai szín" itt természetesen globálisan, azaz országosan értendő ("országos volt a pusztulás").
A darab végére érve (szünet nélkül, 3 tételben játsszák) mégis három tanulságot vontam le: egy, hogy a bársonyos-lazacos-carpacciós forradalom nem forradalom, kettő, hogy e sötét vízióval való minden szimpátiám, mi több, egyetértésem ellenére az üresség ábrázolásának is telítettnek kell lennie, s három, hogy a "vértelen színműből", azaz vértelen drámából hiányzik a dráma. És akkor nemcsak a darab szereplőinek életében nincs semminek tétje, hanem igazából a darabnak sincs. Téreynek, félek, vissza kell térnie "Termann hagyományaihoz": a vérhez, verítékhez és apokalipszishez. Azokban él ő, mint hal a vízben.
