- Miért döntött úgy, hogy John Boyle bestsellerét viszi filmre?
- Sok műfajban próbáltam már ki magamat, és tulajdonképpen azt szeretem a leginkább a munkámban, hogy új és új emberekkel dolgozhatom újabb és újabb történeteken. Számomra kihívást jelent különböző zsánerekben bizonyítani, és fontosnak tartom, hogy az emberek meglepődjenek: ugyanaz a rendező mennyire más típusú és hangulatú filmeket képes alkotni. Sok évig foglalkoztam romantikus vígjátékokkal, ideje volt hát valami teljesen eltérőhöz fognom.
- Ha már hangulatokról van szó, milyen érzések fogták el, amikor először olvasta A csíkos pizsamás fiút?
- Tudtam, hogy valami fajsúlyosabb történetet keresek, valamit, aminek mélyebb mondanivalója van. És mivel John Boyle és én ugyanannál az ügynökségnél vagyunk szerződésben, volt szerencsém még a megjelenése előtt olvasni a művet. Rögtön tudtam, hogy amint megjelenik a könyv, azonnal meg fogják venni a megfilmesítés jogát, úgyhogy nem tétovázhattam: én vásároltam meg a jogokat. Így a forgatókönyv írásának hónapjaiban a saját magam főnöke lehettem, de szerencsére megnyertem magamnak Johnt is, aki sokat segített az átdolgozásban. Mivel írták már színpadra az egyik filmemet, tudom, milyen érzés, ha mások az ember gyermekéhez nyúlnak. Ezért minden változatot megmutattam Johnnak, hogy mindkettőnket megnyugtassam. Ezek után szerencsésnek mondhatom magam, mert ő két évvel a közös munka kezdete után a film promóciójában is komolyan részt vett, tehát nyilvánvalóan elégedett az eredménnyel.
- Miért fontos, hogy filmjeinek ne csak rendezője, de írója is legyen?
- Tulajdonképpen a rendezés nagy részét már az írás folyamán elvégzem, tehát munkát spórolok magamnak, mert a saját kezem alá dolgozom.
- Animációs filmesként kezdte a pályáját. Lehet, hogy innen származik az az igénye, hogy vizuálisan gondolkodjon, és rendezői fejjel írja a forgatókönyvet?
- Nagyon sokat tanultam az animációs filmkészítésből, főleg mert olyan aprólékos munkát igényel, hogy az ember a történetek kitalálásakor százszor is meggondolja, mit lényeges megmutatni és mit nem. Ezért aztán tudom, hogy melyek azok a felesleges momentumok, amelyeket amúgy is kivágnék a filmből, így hát azokat már bele sem írom a forgatókönyvbe.
- Nem okoz túl nagy megrázkódtatást, amikor az írás hosszú és magányos munkafolyamata után hirtelen egy hatalmas stábot kell irányítani?
- Dehogynem. Kell egy kis idő az átálláshoz, és a munkának a következő szakaszát is nagyon élvezem, amikor vége a forgatásnak, a vágóval ismét csendes heteket tölthetek el, és együtt oldjuk meg a felmerült technikai problémákat.
- Adott valami pluszt a filmhez az, hogy abban a régióban forgatták, ahol a cselekmény ténylegesen játszódik?
- Teljes mértékben. Alapvetően persze gazdasági döntés eredménye az, hogy Magyarországon forgattunk, hiszen kevesebb pénzért jóval gazdagabb látvány kerülhet a vászonra, és meglepő módon Budapest jobban adja Berlint, mint maga Berlin. Ha Angliában vagy más nyugati országban forgattunk volna, akkor sokat veszítettünk volna az arcokon, a háttérszereplők és a statiszták megjelenésén. Ez számomra nagyon értékes mozzanat.
- Szakmailag mi volt a legjobb és a legrosszabb élménye a magyar munkatársakkal kapcsolatban?
- A legrosszabb élményemnek valójában nincsen köze a magyar stábhoz, sokkal inkább magához a történethez. Nagyon kimerítő volt ugyanis az utolsó jelenet forgatása, hiszen két kisfiúnak kellett embertelen körülmények között dolgoznia, zsúfoltságban, kánikulában, meztelen férfiak között. Ráadásul a forgatás utolsó napja lelkileg mindig nehéz, hiszen búcsút kell mondanunk azoknak, akikkel együtt dolgoztunk, akiket megszerettünk. A legjobb élmény számomra a stáb odaadása volt: érződött, hogy megérintette őket a történet. Plusz tavaly nyáron 5-6 nemzetközi produkció forgatott Magyarországon, tartottam hát attól, hogy nem nekem jut a legképzettebb csapat, de szerencsére tévedtem, mert kiváló szakemberekkel dolgoztam, ráadásul mindenki kitartott a film mellett, és nem ment el a forgatás vége előtt egy másik csapatba - ez ugyanis más országokban gyakran előfordul.
