Egyetlen villanykörte pislákol, a színpad félhomályban úszik: de ha látni eleinte nem is látunk sokat, hallani annál többet hallunk, hatalmas robajjal, fülsiketítő zajorkánnal kezdődik a fiatal belga társulat, a Galothar: Mudar című előadása, melyet Andy Deneys koreografált, aki maga is szerepel az előadásban. Három táncos tűnik elő a sötétből - Mariana Garzon Garcia, Vincenzo Carta, Andy Deneys -, a hiányzó negyedik - Vittoria De Ferrari Sapetto - a közelmúltban megsérült, így csupán a darab második, lassúbb, kevésbé megterhelő részében szerepel. Ez egy érdekes helyzet, ugyanis sokkal instabilabb a hármas szerkezet, mint a négyes, nem lehet valakit csak úgy kiemelni a koreográfiából, ott marad a helyén ásítozó hiány, elbillen az egyensúly. Így, hogy hárman vannak a színpadon, sajnos, még a szimmetria is megvalósíthatatlan, ezért nyilvánvalóan nem az eredeti darabot látjuk, csak egy sérült verzióját. Az, hogy ráadásul éppen a tökéletességmániás első részt érinti ez a baleset, azt a részt, amelynek a fő jellegzetessége éppen a tiszta és mindenek fölötti struktúra, és hozzá az emberi test hibáinak, gyengeségének tagadása, fölöttébb ironikus. Nem rekonstruálható tehát az autentikus mű, csupán az nyilvánvaló, hogy a darab első felében a táncosokat tökéletes forgástestekként használja a koreográfus, míg a második felében a szinte mozdulatlan, amorf, heverő testtorzókra épít. A két részben más a testek súlypontja, kiterjedése, teljesen más szabályok vonatkoznak rájuk.
Az elektronikus zörejeket, Alexandre Fostier és Sebastien Roux munkáját az első részben élő zongorajáték dominálja le, a színpad sarkában regnáló zeneszerző és zongorista, Sammy Ben Yakoub fanatikus figyelemmel tapad a táncosok mozdulataira. A figyelemreméltó muzsikát létrehozó zenész az előadás során, (pláne, miután vad pedálozásba, és ezzel párhuzamosan feltűnő grimaszolásba kezd), egyre fontosabb szerephez jut, szürke eminenciásból hangsúlyos szereplővé lép elő. A zongora és a mesterséges zörejek párbeszédén túl még egy fontos zenei összetevője van az előadásnak, a testhangok szabályos zaja, a szigorúan kontrollált légzésritmus, melyre a szereplők ráerősítenek, hogy még esetlegességeit is kiküszöböljék. Vannak a koreográfiában további játékok még a fénnyel is, a csupaszon lógó, árva villanykörte vaksi, tompa világát fokozatosan egyre erősebb fényforrás váltja fel, mely végül szinte elvakítja a nézőket, a táncosokat pedig szinte láthatatlanságba burkolja, éppúgy, mint a kezdeti sötét.
