Egy bombayi születésű bevándorló klubot vesz Los Angelesben, amit a női iszapbirkózás helyett végül az újdonságnak számító férfisztriptízzel sikerül felfuttatnia az 1970-es évek végén. Ötletét másolni kezdik, ezért féltékenységből agyonlöveti fő riválisát, klubja egykori Emmy-díjas koreográfusát, majd mielőtt elítélnék e gaztettért, börtöncellájában öngyilkos lesz. Egy yorkshire-i születésű, falusi fafaragó asztalosműhelyt nyit Londonban az 1700-as évek közepén, amelyet az illékony divatáramlatokat kiszolgálva rövidesen kora legjelentősebb lakberendező cégévé fejleszt. A francia rokokót angol gótikus motívumokkal és kínai hatásokkal ötvöző mahagónibútoraival, s főként az ezeket végtelen variációban bemutató mintakönyvével az igényes megrendelők és az őket kiszolgáló asztalosok kedvencévé válik. Nemcsak Angliában, hanem Indiától Ausztrálián át Amerikáig a gyarmati elit körében is. Neve ugyanis stílusfogalomként él tovább – róla elnevezett bútorok között élvezhetik a férfishow-t kétszáz évvel később még a fent említett klub hölgyvendégei is. Lehetséges mindez? Mert ha igen, ilyen történetet csak az élet írhat!
Kezdjük is a névadóval. Miközben mintalapjaiból és fennmaradt bútoraiból egészen pontosan következtethetünk inspirációira, Thomas Chippendale körül mégis sok a rejtély. Ahogy Vadas József művészettörténész írta egy 1995-ös cikkében: még azt sem tudjuk róla egyértelműen, hogy gyakorló asztalosmester vagy inkább „nagy kultúrájú és erős képzelőerővel megáldott tervező” volt-e elsősorban. A Yorkshire grófságban fekvő, ma is legfeljebb kisvárosnyi méretű Otleyban született, s apja után előbb fafaragónak, majd asztalosnak tanult. Miután megházasodott, harmincas évei elején már Londonban találjuk, ahol alig néhány évnyi működés után, 1754-ben megjelentette a nevét messze földön híressé tevő The Gentleman and Cabinet-Maker’s Directort, vagyis az urak és műbútorasztalosok számára készült katalógusát. Az Angliában kiadott bútortervek első és sokáig legjelentősebb gyűjteményének számított ez, és nem is hazudtolta meg hosszú címét.
A mintegy 200 táblából álló kötet szinte valamennyi korabeli bútorfajtát bemutatta finom rajzolatú metszetein, s nemcsak a vevőknek segített a választásban, hanem mintarajzaival és gyártási utasításaival az asztalosoknak is kivitelezésre alkalmas terveket biztosított. „Egy sor bútornak új, korszerű formát adott, új típusokat teremtett, amelyek közül nem egynek a formája szinte végső és napjainkig érvényes megoldású” – méltatta jelentőségét Kaesz Gyula is.
Chippendale több volt egyszerű bútorasztalosnál, sokkal inkább lakberendezési tanácsadóként működött abban a korban, a rokokó és a klasszicizmus határán, amikor ilyen szakma még nem is létezett. Cége legsikeresebb időszakában úgy dolgozott együtt teljes enteriőrökön más szakemberekkel, ahogyan azt legközelebb csak a Wiener Werkstätte alkotóinál tapasztalhattuk a 20. század elején. Gyakran kapott nagyszabású megbízásokat, több tucat yorkshire-i és skóciai főúri otthonban, kúriában és kastélyban lelhetőek még fel eredeti bútorai.
Stílusának jelentőségét ugyanakkor nem csak a saját műhelyében készült berendezések adják, hiszen maga Chippendale mester pár évtized elteltével kiment a divatból. Katalógusának harmadik (saját) kiadása már sikertelen volt, az 1770-es évektől a klasszicizáló stílus meghonosításában élen járó építész testvérpár, Robert és John Adam, valamint a 18. század két másik kiemelkedő bútortervezője, George Hepplewhite és Thomas Sheraton diktálták a trendet.
„Fantasztikus formái, vad díszítő és aranyozó kedve, rikító színhatások iránti előszeretete aligha hozták volna létre vezető jelentőségét, ha ösztöneit félreismerhetetlen üzleti képességei nem kormányozták volna a helyes mérsékelt irányba” – írta róla A Műiparos című szaklap egy 1935-ös számának K. Gy. monogramú szerzője, aki mögött szintén Kaesz Gyulát sejtjük. S valóban, ahogy új szelek fújtak, Chippendale villámgyorsan alkalmazkodott, e késői tervezői korszaka a korábbi buja rokokótól tapinthatóan különbözik. Mint korának kiváló asztalosa, húsz kézművest alkalmazó műhelyével Adamék számos munkájának is kivitelezője lett ekkoriban. 1779-ben bekövetkezett halála után a cégét még jó ideig sikeresen működtette fia, s csak a leleményes üzlettárs, Thomas Haig visszavonulása után, 1804-ben ment csődbe a családi birodalom.
Chippendale azt ismerte fel az elsők között az ipari forradalom küszöbén álló országban, hogy az urbanizációnak köszönhetően gyarapodó vásárlórétegekre számíthatnak a bútorkészítők. „Azért döntő jelentőségű momentum ez, mert a korábban kizárólag az arisztokrácia szolgálatában álló műbútorasztalos-mesterek szűk és zárt körét nyilvános, árusításra berendezkedő asztalosműhelyek váltják fel” – mutatott rá fentebb idézett cikkében Vadas József. Az egykori yorkshire-i fafaragó akkor jelentette meg a kor legdivatosabb bútorait, tehát nem is kizárólag a saját tervezésű berendezéseit soroló kötetét, amikor erre a vásárlók és a gyártók részéről is a legnagyobb igény mutatkozott. Számtalan további, Chippendale nívóját elérő vagy meghaladó bútorkészítő műhely működhetett a 18. század közepén-végén Angliában, hiszen olyan piaci rés, amely a György-kori építkezések idején a polgári lakberendezés terén jelentkezett, aligha marad betöltetlenül.
Önálló korszakot jelöl az említett Hepplewhite és Sheraton bútorművészete is; Chippendale több nyelvre lefordított s rendszeresen újranyomott mintalap-katalógusának köszönhetően azonban az angol rokokó bútorművészet, a brit „mahagónikor” mégis az ő nevével forrt össze, máig „Chippendale”-ként emlegetjük a brit bútor e jelentős időszakát.
Ami több szempontból is különleges. Hozzászoktunk ugyanis, hogy az angol bútor elegáns, minőségi és iránymutató, amelynek egy-két emberöltővel Chippendale után már olyan rajongói akadtak, mint Széchenyi István például. Az 1851-es londoni világkiállítás után a briteknél indult az a mozgalom is, amely az ipari forradalom és az alacsony nívójú gyári termékek ellensúlyozására kereste a választ, s Európa-szerte az iparművészeti múzeumok – közte a miénk – megalapításához vezetett. Az angol bútorművesség etalonnak számított a historizmus korában, de még a századfordulón is olyan zsenik munkáin hagyott nyomot, mint például a magyar szecesszió csillaga, Horti Pál. Ehhez képest meglepő lehet, hogy a szigetország bútorművészete hosszú évszázadokon keresztül holland, francia és itáliai befolyás alatt fejlődött, s csak a kései reneszánsz időszakban, a 16-17. század fordulóján kezdett karakteresen önálló irányt venni, a Jakab-kori angol polgári bútor adta például a legrégibb angol-amerikai koloniális stílus alapjait.
Ebben, az európai kontinentális irányzatoktól való elhatárolódás folyamatában jelentett cezúrát Chippendale és kora, a polgári bútorművészetet megteremtő, sajátságos angol rokokó.
A klasszikus polgári bútorok alapformái, a párnázott fotelek, az ívelt lábú, gazdagon variált, pajzs formájú támlával felszerelt székek, a fiókos komódok, kabinet- és porcelánszekrények, tükrös toalettasztalok az 1720-as évekre, tehát Chippendale fellépése előtt már kialakultak. A francia luxusbútorok ízlése, valamint – mivel ez a gyarmatbirodalmak kora is volt egyben – a kínai bambuszbútorok és lakktechnikák hatása egyaránt érződik a barokk időszak lakberendezésén.
Thomas Chippendale a 18. század közepének átmeneti, eklektikus ízléséhez igazodva formálta a saját képére az angol rokokó rövid időszakát, s az újdonság munkásságában leginkább az volt, hogy tudatosan, az akkori legmodernebb ízlés jegyében építette be művészetébe a kortárs francia rokokó, a kínaizáló, illetve a régies gótikus elemeket – erről árulkodik katalógusának bevezetője is. „Először találkozunk itt a stílustörténet során evvel a különös jelenséggel, hogy visszanyúlnak tudatosan egy elmúlt stíluskorszak vagy idegen világrész formáihoz, hogy a divat különös és szeszélyes követeléseit kielégítsék” – hangsúlyozta munkásságáról A Műiparos című szaklap már idézett cikke. Ebben az értelemben híres katalógusa is meglehetősen vegyes képet mutat. Bútorai a franciás ízlésáramlatnak hódoltak rokokós külsőségeikkel, illetve a romantikus felfogást szolgálták a gótikus díszítőelemek és a kínai bambuszbútorokra jellemző hajlékony formák.
A 18. században különös irányt vett angol bútorművészetről árulkodik az is, hogy a korábbi franciás módival ellentétben, miszerint az aktuális uralkodókról nevezték el az egyes stíluskorszakokat, a briteknél ekkor kezdték a felhasznált jellemző faanyagokkal jelölni a periódusokat. Chippendale idejét például a tölgy és a dió kora előzte meg.
A cikk folytatása az MNMKK Iparművészeti Múzeum oldalán olvasható.
