 |
| Thomas Doret |
A rendezőket mindig is foglalkoztató férfi-fiú vagy apa-fiú viszony ezúttal végletesen redukált formában jelenik meg: Cyrilt, a tizenegy éves kisfiút az őt egyedül nevelő apja intézetbe adja, elvileg csak egy hónapra. De amikor az apa eladja a telefonját, és szó nélkül elköltözik a lakásából, gyanússá válik, hogy talán mégis végleges döntésről van szó ? gyanússá, legalábbis a néző számára. Mert a Srác a biciklivel legnagyobb találmánya, hogy végig a fiú szemével (és agyán keresztül) láttatja az eseményeket, azaz azzal a gyermeki naivitással, amely még nem törődik bele a nagyon valószínűbe, csak a tökéletesen biztosba ? így hát Cyril nem mond le az apjáról, amíg az maga a szemébe nem mondja, hogy nem akarja többet látni. Ettől lesz a film olyannyira szívszorító, mégis teljesen mentes az érzelgősségtől: a gyerek kitartása nem engedi meg, hogy távol tartsuk magunktól a súlyos problémát: egy gyerek nem mondja azt, hogy ilyen az élet, vagy hogy a fiatal, egyedülálló apák néha túl ingatagok érzelmileg, ő nincs tisztában azzal, amit az intézeti nevelők a szakkönyvekből tudnak ? így ő nem óvja a saját lelkét azzal, hogy a biztonság kedvéért meghagy egy kis reményt a szíve mélyén. Ő addig erőlteti a miért-kérdéseket, amíg nem szembesül ő is és általa a néző is a maga pőreségében az elfogadhatatlannal: azzal, hogy egy szülő örökre lemondjon a saját gyerekéről.
A Dardenne-fivérek mesterien oldották meg, hogy a film végig a lényegről, a fiúban zajló folyamatokról szólhasson: írtak egy olyan ideiglenes nevelőszülőt a gyerek mellé, aki végtelenül türelmes, kedves és empatikus ? így nem tereli el a figyelmet sem egy gyereknevelési kiskáté, sem a nő lelkivilága. Még az sem mondatik ki, miért vállalta a nő a hétvégi gyámságot: amint elhangzana egy érv (például, hogy nem lehet saját gyereke, vagy hogy a nő kételkedne saját anyai képességeiben, és önmagának akarna bizonyítani), az egyrészt biztosan banálisabb lenne, mint ez a kvázi megváltói szerep, másrészt azonnal kétpólusúvá tenné a történetet. Pedig az nem akar másról szólni, mint arról a világról, amely tízezernyi buktatót tol az ember elé (ezekről szóltak a korábbi Dardenne-filmek), de amelyben legalább egy kis esély van arra, hogy valaki jól lavírozzon köztük, és csak annyit botoljon, hogy ha nem is biztonságban és sértetlenül, de legalább némi kilátással juthasson el ahhoz a ponthoz az életben, ahonnan már nem kizárólag lefelé vezet az út.
 |
| Thomas Doret és Cécile de France |
A Srác a biciklivel sikeréhez nem csak Jean-Pierre és Luc Dardenne huszonöt év filmezés után is folyamatosan egyre kifinomultabbá váló rendezői és írói tehetségére volt szükség, de a tökéletes színészválasztásra is. Cécile de France lenyűgöző, tényleg krisztusi türelemmel és megindokolhatatlan szeretettel játssza a fiút befogadó nő szerepét, Thomas Doret pedig ? igen zsenge kora ellenére is ? felülmúlhatatlan: hogy honnan van annyi színészi eszköze az érzelmek és lelkiállapotok kifejezésére, mint a profik közül is csak keveseknek, nem tudni, mindenesetre ennél kifejezőbb és beszédesebb játékot ritkán látni filmen. Ők is kellettek ahhoz, hogy a kevés magyarázatot felsoroló film mégis tökéletesen érthető legyen, hogy a realista történetmesélés mégis más dimenzióban tudjon hatni, hogy a rengeteg szomorúságot felvonultató történet végeredményben mégis nagyon szép lehessen.
