Szülővárosom határában gyerekkoromban kirándulóhelynek számított a Potyli patak és környéke, ahol hajdan malom és fürdőhely is volt. Itt ismerkedtem a kuruttyoló békákkal, a legelésző birkákkal, fákkal, bokrokkal.
A folyók, patakok az életmódot is meghatározták. Arany János utazó hősei pihenőhelyül is patakpartot választottak:
[Anikó és fiatal Bence]
„Amint haladának szép ligetes rónán,
Mond Anikó: »nosza Bence, édes szolgám,
Nagyon éget a nap: szálljunk le, deleljünk;
Van patak itt, árnyék s jó legelő helyünk.«” (Toldi szerelme)
Szenczi Molnár Albert is lelki pihenést hasonlatában szintén pataknál vágyja:
„Mint az szép híves patakra
Az szarvas kivánkozik,
Lelkem úgy ohajt Uramra
és hozzá fohászkodik.” (XII. zsoltár)
Balassi Bálint a tavaszi természet szépségeit egy patak környékének rajzolatával rögzíti:
„Kimentemben egy csergő patakra
alálék oly hívesre, tisztára,
Mint fényes kristályra;
Partja bűvös sok gyöngyvirágokkal,
Ékes sok jószagú violákkal,
Két rózsabokorral,
Mellette egy kiterjedt ciprusfa,
Kinek szép zöld bojtos ágaiba
Fülemüle szóla.” (Kikeletkor, jó pünkösd havában…)
Vitéz Delimán, a szerelmes török Cumilla utáni vágyakozását patakkal szemlélteti Zrínyi:
„Ha foly a folyo viz, vagy ſzép csurgo patak,
Az oͤ ſzemeiis mind egyaránt folynak
ha az gyoͤnge ſzelloͤk ágak koͤzoͤt fujnak,
Az oͤ bánatis nyughatalankodnak.” (Szigeti veſzedelem)
Szereleme iránti reménykedés állapotát Csokonai Vitéz Mihály viruló kert rajzával érzékelteti, amelyet patak is éltet:
„Kertem’ nárczisokkal
Végig űltetéd,
Csörgő patakokkal
Fáim’ éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a’ tavaszt,
’S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.” (A’ Reményhez)
A nyugtalan, szomorkodó lélek a téli állapotú patakkal és környezetének a nyári képest éppen fordított állapotával jelenik meg Dukai Takách Judit versében:
„Futok – s előlem fut a nyugalom –
Kemény sorsomtól üldöztetve!
[…]
A patak nem mulat immár senkit csergedésével,
Híves partján virágot nem éleszt özönével.” (A tél)
Ádám a paradicsomkertben a patak zúgásában merül el, amely az élet és a szerelem örömét mondja, ugyanígy madárdal is Madách Imre művében:
„Éva
Hallgasd csak Ádám, oh mondd, érte-e
E kis bohó [madárka] szerelmes énekét?
Ádám
Én a patak zúgását hallgatom
És azt találom, szintén így dalolt.
Éva
Minő csodás összhang ez, kedvesem,
E sokszerű szó és egy értelem. –” (Az ember tragédiája)
Kukorica Jancsi szerelméről is patakpart mellől van tudomásunk Petőfi Sándor elbeszélő költeményében:
„[…] Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei oda tapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kis lyányra […]” (János vitéz)
A csergő, hűs, csillámló patakocskákkal ellentétben másféle tulajdonságú vízfolyások másféle érzelmekhez társulnak, így van Petőfi lírájában is:
„Kiapadsz-e, harag,
Te zuhatagos
Vad bérci patak,
Mely zúgva rohantál
A mélybe, s vetettél
Szilaj habokat...” (A haraghoz)
Megesik, hogy a patak sem nem zuhatagos és vad, sem nem barátságos csergésével, és nem kínál semmi kellemességet. Kosztolányi Dezső szövegművének alanya, a hőség elől –„Őrjöngő, tébolyult nyár. 37 fok meleg van a napon” – menekülne, de nem talál hűsre:
„Egy patak mellé futok, belenyújtom a kezem, de a víz meleg lötty, békák fürödnek benne, sárgán és akadozva csergedez a sással fedett, virággal szegett partok között.” (Tébolyult nyár)
A szerelemi érzés összetettségét, az összetartozást hasonlítja patak és meder viszonyához Beney Zsuzsa hasonlatsorának egyik elemeként a mások által is megverselt kert képzetben:
„Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.” (Hogyan vártalak)
Az élet apró eseményei mint a boldogság részei jelennek meg Faludy György szonettjában:
„Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen
a szilva kék hamvát látta szemem,
meg hogy Catullust olvastam a réten,
patak partján, Denville-nél, meztelen.” (A boldogság titka)
Térey János versregényében külországbeli, a jó életvitelű polgár jelenik meg a patakparton, aki nem a patakra, hanem az elejthető vadkacsákra figyel:
„[…] Ott volt a sűrűség, ahol a Times Square,
Pumák cikáztak benne, szarvasok
Meg őzek itták hűvös vadvizét;
Később, hétvégén, vadkacsára lőtt
A pisztrángos patak partján a polgár.” (A gránit és az erdő)
A nagy vízhozamú patakkal, az áradás következményeivel helyezi párhuzamba a költői lelki-gondolkodási bizonytalanságát Babits Mihály versében, amelyik egyébként egyetlen szövegmondat, a teljes vers (mint ilyen) alakilag is „túláradt patak”-ra emlékeztet:
„Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim […]” (Jónás imája)
Saját költészetének jellegéről Dsida Jenő ugyancsak a patak jelképességével vall:
„Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.” (Az én dalom)
A patakvíz ömlése és a sebekből kifolyó vér régi kapcsolatú meglátás, ott van Katona József a véres és szörnyűséges német lovagregény(ek) mintájára írott művében Prokob és Mathilde beszélgetésében:
„Én is eleget vagdalkoztam a Pogány Kutyákkal, úgy folyt a sok vér mint a Patak, és most még is jól esik, ha hasonló Tettekkel Ifjúságomnak történetei fel ébresztődnek Lelkemben.” (A borzasztó torony)
A kevéssé barátságos hegyi patakokból Füst Milán költészetében egyszerre kettő is említve van, hogy nagyobb hatást keltsenek, amint ezt a költő meg is írta esztétikai művében:
„Beteg, bús lelkem rokona, bús, alvó kikötő, hol derengő fénynél
Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek,
S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre mered,
S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamosan…” (Arménia!)
Másképp látja Radnóti Miklós a hegyről lefelé siető patak mozgását, az általa megjelenített patak tulajdonságai fiatal, boldog nőre (is) ráérthetők:
„Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kisimulva elalszik.” (Októbervégi hexameterek)
A patak hangja áttételesen Weöres Sándornál is megvan, talán a lassacskán, tompán csobogó vízről ír. Weöres ebben a neoavantgárd lettrista irányzatának nézeteivel rokon; a lettrizmus a zeneiség fontosságának igénye mellett (némelykor) az értelmetlen szövegek alkotásával is kísérletezett:
„jalean mojun kiszujatté alava – huvoo meü
tainkí – kangadleu tonde vo naikeli humme –
aszo deni peü vo má – huvdeü haunha kil gela
undadé – usszu veu johajo ikü – tebba ankevi
lemmü tiu tom íva – holujaju veü vé pí […]” (A Patakmonda csírája)
Weöres Sándornak 1968-ban Nagykanizsán írói estje volt. Néhány napot időztek feleségével együtt a városban. Az egyik vacsoránál elmondta, hogy a szállodában fölkereste egy úr, aki hosszasan előadta nézeteit és érveit, amelyek szerint a város határában csordogáló Potyli melletti területek bizonnyal Mahruh veszésének színtere, amit a Potyli patak vizének mikroszkopikus (!?) vizsgálata is igazol. Tudtam, kiről lehet szó, az illető urat sokan ismertük a kisvárosban. „Kedves, finom, művelt ember, ám kár, hogy kissé zavaros a feje, igaz – jegyezte meg a költő –, ezzel nincs egyedül…”
A Potyli ma is csörgedezik, többnyire nem is zavaros.
