Forrás: Shutterstock
Forrás: Shutterstock

A szőlőhegyi szomszéd parasztbácsi áthívott a pincéjéhez: „Gyerök, mutatok kis farcinkókat.” Ugyan nem tudtam, mik azok, de kíváncsian kukucskáltam be a szerszámos kamra ablaktáblája mögé, ahol apró madárfiókák tátogattak élelmet várva. Később apám kezembe adta Vertse Albert könyvét, amelyikben megnézhettem festményeken a madárkákat. Ezeken a farcinkó név helyett kerti és házi rozsdafarkú szerepelt, az is kiderült, hogy a házi változat fészekalját láttam:

„[…] a hegyvidék lakója, ahol azok sziklás, köves szakadékos, inkább kopár részletein él; szívesen vonzódik emberi lakások közelébe. […] Hangja »fit-fit-dedede«; éneke a házi rozsdafarkúénál egyszerűbb. Mohából, száraz fűből, tollból, szőrből épített fészkét sziklaüregekbe, fali lyukakba, párkányok zugaiba rakja. Kétszer, áprilisban és júniusban költ.” (A kert madárvilága)

Bő fél évszázad is elmúlt, amikor egy házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros) pár a verandánk kőkeretes vakablakában két virágcserép közé fészkelt. Itt nevelték a fiókákat, délutáni kávézásunk idején a fejünk fölött hordták nekik a táplálékot (és vitték el a kicsik ürülékét). Efféle története Lázár Ervinnek is van.

„Május ide, május oda, máris kánikula van. A villanyóra tetejére fészkelt egy madár, tegnap megnéztem, csak a fészket rakta-e oda, vagy valóban használja is. Ott ült, riadt tekintetét vettem észre először, aztán kiröppent, de ahhoz, hogy rozsdafarkú legyen, kicsinek találtam. Majd kiderül, hogy ki ő, csak nehogy elzavarjuk a sürgés-forgásunkkal.” (Napló)

Se szeri, se száma a különféle madaraknak Juhász Ferenc egyik szövegművében, saját meglátású jelzőkkel látja el némelyiket. A költői én saját létének végességére utal a madárvilág azutáni (örök?) éneklésével szemben:

„Pezsegtek zöld reményemen, barnán
zsibogtok, barna csöndemen, mint szivárványos esőbuborékokkal a sár: Hantmadár, Déli
hantmadár, Kormos hantmadár, Kerti rozsdafarkú, Házi rozsdafarkú, Cigány Csaláncsúcs,
Rozsdás csaláncsúcs, Vörösbegy, vörös-csillagú, fehér-csillagú Kékbegy, mert kék begyetek
vörös csillag, vagy fehér csillag, farkatokon narancsvörös folt, gesztenyevörös farkú
Fülemüle, Nagy Fülemüle, kékfejű, narancsvörös farkú Kövirigó, Palakék Kövirigó!
S ti egyszerű hátú, mintázott hátú nádiposzáták, tücsökmadarak. Ti akkor is énekelők,
ha belőlem már csak a csont marad, ha énekemnek már csak a csontváza
marad meg, vagy az se […]”

(A halott feketerigó)

Többen beszámolnak arról, hogy rozsdafarkú fészkelt a közelükben.
Tárcacikkben töpreng Vathy Zsuzsa azon, hogy „[ny]ár végén néha furcsa kényszert érez az ember, elszámolni magával […]” és a világgal.

„Tényleg új korszak előtt állunk? A hajmeresztő átlagéletkor, a gyerektelenség, az öregek aránya megváltozik? A közállapotok? És valóban megáll a pénzkiszivattyúzás is? Az esélyegyenlőség, a közjó nemcsak nevetség tárgya lesz? Az európai, amerikai társadalmakban nem okvetlenül gúnyszóként használt »népesség« röhögés nélkül is kimondható lesz? Hogy lesz szabadság is, de rend is? És lesz a közérdeket képviselő politikai akarat is? És nem a fejünk fölött, nem nélkülünk, nem titokban dőlnek el legfontosabb dolgaink? Ezen, ennek változatain sokat gondolkoztam a nyáron, egy falusi udvarban és házban. Miközben a levelibékák, a harkályok, a fecskék, a rozsdafarkúak egészen másról beszélgettek.” (Nyári iskolák)

A múlt század elején az utolsó magyar polihisztornak nevezték Herman Ottót, akinek egyik munkájában – Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága – a rozsdafarkú nem szerepel. A madarak megjelenését Herman a nemzeti jelleg és szellem romantikus fölfogása alapján tárgyalja, az irodalmi művekben nemcsak látványszerepű hatáskeltést, hanem a gondolati fölépítést is szolgáló ábrázolt tárgyiasságként is szerepelnek a madarak. Herman kimutatása szerint minden költőnél és a népdalokban, közmondásokban ott van a gólya. A „magyar szemlélődés hajlama” – írja Herman Ottó – vezeti Petőfit, kinek „háborgó tűzlelke” a piócától a gólyáig mindent szemügyre vesz.

Példálóztak Petőfi előtt is példázódtak a gólyával. Kalmár György körülményes hosszadalmassággal mutatja be, hogy „Minémű madár a Gólya?” Kalmárra, a zűrzavaros munkásságú tudós, költő, világcsavargó az osztrák Sas és a magyar Gólya jelképessége jegyében az abszolutizmus híve. Azt taglalja, hogy a Gólyának el kell pusztítania a Sas ellenségeit, WeöresSándor épp az alábbi részlet kapcsán jegyzi meg, hogy „[i]tt megérkeztünk Kalmár elmebajának centrumába. Az Eszterágnak [Gólyának] csak a poszátafiakat kell likvidálni; a poszátalányok még ennyire sem, csupán megvetést érdemelnek” (Három veréb hat szemmel). Kalmár kívánja, hogy mint a gólya teszi, nyelődjenek el „a nyomorék fiai a Hazának” (, akikről is bőséggel szól aztán):

Rendre lehet tudnod. Hogy, a Gólya megészi s emészti
(ha vagyon ám,) a poszáta [’nyomorék’] fiát, gyomrába lenyelvén,
S hogy, az igen hasznoss állat. S hogy messze határról
jőn ide. S hogy kedves madár az. És hogy, a vigyázó.
És hogy, tudja az óráját s idejét : nem hibázik. (Summa)

Arany János balladájában összeépíti a személy egyéniségét és a madáréval, ugyanis Rebi néni és a varjú ugyanaz a (mondhatni) személy:

„»Vörös Rébék általment a
     Keskeny pallón s elrepűlt –«
Tollászkodni, már mint varjú,
     Egy jegenyefára űlt.
          Akinek azt mondja: kár!
          Nagy baj éri és nagy kár:
                Hess, madár!” (Vörös Rébék)

Ady Endre lírájában a héják viselkedését azonosítja a lírai én és szerelme kapcsolatával.

„Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Felborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.”  (Héja-nász az avaron)

A látszólag csupán szecessziós képrajzok mögött is fölsejlik a költői én lélekállapota Füst Milán lírájában. A szobamadárnak tartott kanári van berajzolva a helyzetek mintázatába:

„Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!

Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!” (Egy öreg emberhez!)

A madár pontos megnevezése némelykor a műben lévő ábrázoltság különösségét szolgálja. A harkály-nak is ilyesféle szerepe van Karinthy Frigyesnél.

„A mecset gombja körül harkályok ültek
S egy vámszedő pirongatta épp ebét a padkán –
Lent a felvonóhídnál nyájas anyóka
Lepényt, pecsenyét, illatos mézgát árult az ünnepi lakomához
Amit a jóságos király hirdetett aratásra […] (Nyájas anyó lepénnyel)

Weöres Sándor az eltűnő tündér röpte és a madaraké teszi teljessé a mesealak rendkívüliségét.

„[…] a tündér eltűnt a magasban,
csak a fátyla akadt fönn az erdőn,
s míg a halász lengette süvegjét,
röptét madarak követték.” (Egérrágta mese)

A 20. század végén már másféle gonddal említi a költő, Faludy György szonettjében a gólyákat.

„A gólyák kimaradnak, kevesebb a virág,
a kis tavak eltűnnek, megrohadnak a fák,
az ivóvíz is egyre mocskosabb lett, kihal
a rák a patakokból, a folyókból a hal.

[…]
Fajtánk kiirtásáról magunk gondoskodunk.” (A gólyák kimaradnak).

A nyár szépségeit rögzíti Utassy József, az ábrázolás falusi környezetre vall. Éppen a harkály van a költői énnel összekapcsolva, a „Gyönyörű harkály veri a mellem” többértelműsége e madár kopácsolásán és a szívverésen alapul, az én életének csöndes, fényes szakasza a környezetnek (is) köszönhető:

 

„Hát csudaszép ez a nyár: csupa fény, csupa árny, csupa ritmus!
Berkenyebokrok alól
sárgarigózene szól.
Hangos a völgy, tele van még szilvaszedőkkel a hegyhát.
Fülledt lombok alatt
zsendül az őszibarack.
Őszül a zöld fűszál, libanyáj pepitázza a tarlót.
Vedlik az ostorom is,
szál sihederkorom is.
Meg-megroggyan a zsák, hazagondol már a malomból.
Szérűn tyúkjaival
szunnyad a szalmakazal.
Csönd van. Fényes csönd. Gyönyörű harkály veri mellem.
Hej görögök, latinok!
Kopp, kipikopp, kipikopp.”

(Nyárutó)

 

Egy elhagyott ház gazdátlanságát és a reménytelenséget a madarak is érzik Ágh István-versben.

„[…] szomorog a Visszatérő,
szorong a degerenált kutyától,
ki már ugatni nem tud, csak
orrával borzolja végig az avaron
kacskaringóssá a kivertek útvonalát,
gyanakvó gazdátlanul,
ahogy a hányás fröccsenete
kocsma előtt, vagy páratlan gumicsizma
az árokparton, drótkerítésre aszalódott
gatya, úgy áll a kép festetlenül,
pinty-zenétlen rigó-némaságban,
csörög a szarka, s a harkályt alá
húzza kerrenése az ágközi hintán […]” (Emberek éltek itt)

Kávézgatunk még a verandán, de már nem jön rozsdafarkú pár. A zenétlenség és némaság azonban nincsen, az autók zaja üli meg a házat, a kertet…