A bűn kivégzése

Darvasi László a kissé hatásvadász négy főnévvel (Pénz, gyilkosság, mazsola és szerelem) jelölt, dramaturgiailag nem problémátlan szövegű drámája, a Bolond Helga egy ragyogó novellát (A müttenheimi szörny különös históriája) tudhat előzményéül, de ugyancsak táplálkozik nevezetes világirodalmi forrásokból, valamint a közelmúlt magyar bűnügyi krónikájának két hátborzongató eseményéből. Az egy évtized során már több színpadon kipróbált darab moralitáskrimi: az elkövető személye nem különösebben fontos, a bűn szétáradása, a züllő jellemek taszító erjedése annál inkább. A jámbor, ám felpuhult kisvárosi közegben, sok valóságos és egy-két szimbolikus alak között, a legkevésbé bolondnak nevezhető Helga, a szolid hétköznapi (és testi) misztikus körött kellene létrehozni a kortárs magyar drámairodalom e meglehetősen rokontalan színművének autentikus világát. Azt a világot, melyet végül egy újabb halál és a húsvét megváltáscsődje (e kissé túltelített zárlat) taszít poklába.

     A MU Színház erőfeszítése balul ütött ki. A módjával historikus stafírozást, a helyenként archaizáló-lirizáló nyelvezetet sehogy sem sikerült mai erőtérbe adaptálni. Látványról (Tausz Péter, Karácsony Levente; szobrok: Turcsány Villő), jelmezről (Bátorfi Judit) alig beszélhetünk. A jelképes, az önmagukat jelentő és a pótlékként ható tárgyak, tákolmányok üres összevisszaságban tompulnak a színen. A távirányítós masszírozó fotel, az elektromos vasaló, a minap még modern tűzhely nem hajlandó értelmezni a textust nem uraló rendező helyett a Bolond Helgát, s képtelen a folyton tempót vesztő, a szavak dallamában, ritmusában sem otthonos színészek helyett eljátszani az egyszerre realisztikus és példázatos drámát. A szcenírozásban egyedül a lábbelik néhánya tűnik színházi kelléknek, bár hogy furcsa ívük, színük, opálos fényük mit jelent, csak találgatni lehet. Polnauer Flóra és Váli Miklós energikus, eklektikus hangkulisszája szakszerűségével rí ki az általános dilettantizmusból.

 

Tausz Péter annyira zöld (még csak nem is lila) pályakezdő, hogy ászszínészeit is jégre viszi. Bizonyos sportágakban a legrosszabbul sikerült futamok eredményét törlik a végelszámolásnál. Tehetségüket színpadon, filmen számtalanszor bizonyított neves művészeket illet most, e lehangoló futam után a néven nem nevezés kímélete. Azokat a kevésbé ismert pályatársakat ugyanígy, akik a finom közvetettségű, ironikusabb dialógusokból is rémületes ágálással, alkalmi nyomatékokkal, kongó jelenléttel igyekeznének részt kérni. Még az sem segít, hogy - az allegorikus oktató színjáték hagyományainak megfelelve - majdnem mindenkinek a foglalkozása vagy a külleme biztosít noment és óment (Richter, Kauf, Kampf stb.). A talán apa és/vagy talán gyilkos Himmel szerepében Ruszina Szabolcs kellően "égi", titokzatos mindaddig, amíg maga alá nem temeti a tényleges tartalmak nélküli akárki. A kis verseket író foglárt, kisembert, Kleint a szürke tartózkodásból akkor ugratja elő Rimóczi István, amikor az este már menthetetlenül elúszott. Ubrankovics Júlia dacból, feszből játssza a sokak babája, de magaőrző Helgát, aki ha vétkes is, beletisztul a vészes várandósságba.

  A rendezés - megfelelő más eszközei nem lévén - cselekménnyé erőszakolná a moralitást, a rítust, nehézkes eseményjátékban trancsírozza fel a nagybetűs Bűnt. A végeérhetetlen, oktalan féldecizés ennek éppúgy külső jele, mint a mazsolapákosztosság sekélyes, erőltetett motívuma, melyért a színművet összességében szépen kifundáló Darvasit sem illeti dicséret. A Bolond Helga folytonosan elvesztegetett, recsegő-ropogó szimultanizmusából annyi valósul meg, hogy a büfében a szünet nélküli előadás előtt és után mindenki ingyen fogyaszthat a tálkákba szórt aszalódott szőlőből.