Mennyire hálás vagy hálátlan feladat egy ilyen ikonikus figura örökébe lépni?
Fekete György Elnök úr és én is a művészvilágból jöttünk, de neki emellett volt egy jelentős, több évtizedes közéleti, sőt kultúrpolitikusi szerepvállalása is, mielőtt az MMA elnöke lett. Meggyőződésem, hogy ez javára vált a köztestületnek. Hiszen a Magyar Művészeti Akadémián 2011-től kezdődő, immár alkotmányos köztestületet építő munka ilyen embert igényelt, akinek komoly államigazgatási tapasztalata is volt. Én másfajta habitusú személy vagyok, életem első 47 évében „csak” független művész voltam: valószínűleg közel nem lettem volna olyan alkalmas arra a feladatra, mint ő volt. Most, hogy néhány napja elvesztettük Elnök urat, az ember nyomban, az eddiginél is erősebben érzi, hogy ő nagyon magasra tette a lécet mindannyiunk számára: nekünk, akadémikus társaimmal együtt ehhez méltón kell végeznünk feladatainkat, s ez nem kis kihívás.
Milyen volt vele a személyes kapcsolata? Mióta ismerte őt?
Az Antall-kormány idején, amikor Elnök úr kulturális államtitkár volt, én a húszas éveim elején jártam, így csak közéleti emberként, a média szemüvegén keresztül ismertem. Textiltervező iparművész édesanyám később mesélte nekem, hogy annak idején, még egyetemista évei alatt művésztanárként ismerte meg Fekete Györgyöt, sőt éppen ő volt az ipari konzulense. Én csak akadémikussá választásom után találkoztam vele személyesen: akkor tárgyaltam vele először komolyabban, amikor már akadémikusként, 2015 ősze körül elnöki segítségét kértem 2010 óta dédelgetett tervem, a Határon Túli Magyar Zenészek Szimfonikus Zenekarának megalapításához. Elnök úr nagyon nyitott és támogató volt: az MMA támogatásával a tervet sikerre is vittük, a zenekar 2017 nyarán megalakult, azóta is minden nyáron koncertezik; most éppen a 2020 augusztusi fellépéseket szervezzük.
Amikor 2017 tavaszán/nyarán elérkezett a tisztújítás előkészítésének időszaka (a tisztújításról döntő közgyűlés 2017. októberében volt), ő – úgy érzem, helyesen – látványosan távol maradt ettől a folyamattól: bizonyára volt véleménye, de nem foglalt állást az akadémiai tisztségre jelöltek ügyében. Amikor egy akadémikustársam júniusban váratlanul engem is jelölt elnöknek (és néhány nap gondolkodás után én elfogadtam a jelölést), természetesen kértem egy időpontot Elnök úrtól, hogy immár elnökjelöltként is bemutatkozhassam neki. Nagyon jó, hosszú és tanulságos beszélgetésünk volt, de ő egyenlő távolságot tartott, úgy hiszem, minden jelölttől. Ám attól kezdve, hogy engem választottak elnökké, pillanatok alatt rendkívül jó partneri, sőt baráti viszony alakult ki közöttünk: sokat, rengeteget tanultam tőle az elmúlt bő két évben. Gyakran fordultam hozzá kérdéssel, és mindig nagyon jó tanácsokat adott.
Amikor köztestületté vált az MMA, sok támadás érte őt magát is egy-egy nyilatkozata miatt. Hogyan élte meg ezeket?
Mint mondtam, akkoriban nem voltam még közel hozzá, de később sokat beszélgettünk, néha erről is. Mostanra kialakult véleményem erről a következő: Elnök úr, a közjó iránti tenni vágyástól sarkallva egy olyan időszakban vállalta a közéleti-politikai pályát is, amikor még illett végigolvasni másfél oldalnyi érvelést, vagy egy teljes interjút. Vagy legalábbis a rendszerváltás eufóriájában erről ilyen illúzióink voltak: a Magyar Népköztársaságban, 1989 ősze előtt lehetett ugyan gondolkodni, de sok fontos dologról szigorúan csak magunkban volt érdemes. (Javaslom az ifjabb generációknak, nézzenek utána „A szocializmus öt törvénye” című korabeli viccnek, s ha megtalálják, nyomban vegyék is véresen komolyan – hiszen a jó viccek már csak ilyenek.) Akkoriban, az első szabad választások körül az ember sok mindent remélt. Mostanában pedig, abban az azóta még inkább, egészen elképesztő mértékben felgyorsult médiatempóban, amely hihetetlenül felületes irányba tolja el a kommunikációt, az ő sokat idézett – jellemzően teljesen különböző kontextusokból kiragadott és egymás mellé ragasztott – félmondatai nagyon sok kritikát kaptak. Meggyőződésem, hogy írásait, a vele készült interjúkat teljes egészében végigolvasva egészen más kép alakul ki róla: hogy ismét egy korabeli viccet, de visszafele idézzek, a „fosztogatásból” bizony „osztogatás” lesz. És most még nem is szólok a média által kreált, vérbeli „fake news”-fogalomról: amikor például engem is olyan Fekete György-„idézetekkel” szembesítettek interjúim készítése során, melyek főleg azért voltak számomra akkor ismeretlenek, mert egyszerűen nem léteztek (később tüzetesen utána is néztünk ennek) – Elnök úr soha, sehol nem mondott olyasmit, amire aztán kérték, hogy én valahogy reagáljak. Se non è vero, è ben trovato: akárcsak Karthágó állítólagos felszántása és sóval behintése a történelemkönyvekben…
Akinek tehát kérdése van Fekete György elnöki nyilatkozataival kapcsolatban, annak tisztelettel javaslom, teljes egészében olvasson el vele készült interjúkat, vagy olvasson bele saját írásaiba – nemrég jelent meg például Hazafelé – Számadás a vándorútról című kötete. Ebből egy értő és a másikra érzékenyen figyelő, klasszikus művész-értelmiségi hozzáállás képe bontakozik ki.
Többször – személyesen nekem, de interjúiban is – elmondta egyébként: nem örült annak, hogy politikai szerepet kellett vállalnia a kilencvenes években, bár szükségszerű és helyes döntésnek tartotta. Nemcsak azért nem örült ennek, mert ez rengeteg időt és energiát vont el a művészi alkotómunkától, hanem azért, mert szíve mélyéből viszolygott attól a politikában sokszor megkívánt attitűdtől, mely szerint politikai hovatartozás alapján kellene en bloc elfogadni vagy elutasítani dolgokat. Ő bizony szerette megnézni a dolgot magát: mi így ismertük őt. Az MMA hároméves ösztöndíjának döntőbizottsági tagjaként például a pályázók munkáit hihetetlen odafigyeléssel és empátiával értékelte, kizárólag a színvonalat, a művészi minőséget tartva szem előtt.
Nyilván voltak számára nagyon fontos értékek: nem vette például jó néven, ha valaki a nemzeti, vagy a keresztény identitást gyalázza, mindezt szabad művészetnek álcázva. Ezt egyébként én sem fogadom el, sőt, határozottan elutasítom: a művészi szabadság teljes – sokszor csak tudatlanságon alapuló, de sokszor tudatos és koncepciózus – félreértelmezésének tartom. Fekete György mélyen hívő református volt: én hívő katolikus vagyok, s a keresztény értékrend közös alap volt számunkra.
Mennyire sikerült az MMA-nak beteljesítenie azt a küldetést, amelyet Makovecz Imre, majd Fekete György álmodott meg neki?
Makovecz Imrét sajnos nem ismertem személyesen, bár sok közös ismerősünk volt. Így e kérdésre válaszul csak azt tudom elmondani, mi az én vízióm az MMA küldetéséről – ami egyébként nagyban egybecseng Fekete Györgyével. A lényeget abban lehet összefoglalni, hogy vissza kellett adni a magyar művészet akadémiai rangú képviseletét, amelyet a 40-es évek végén, a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra legsötétebb idejének kezdetén elvettek. Közismert, hogy éppen Kodály Zoltán volt az MTA elnöke, amikor szovjet nyomásra kidobták onnan a művészeti tagozatokat, így alapvetően megváltozott az egykor Széchenyi által alapított Akadémia karaktere. Kodály akkor annyit tehetett, hogy elnökként nem ment el az MTA erről „döntő” közgyűlésére: ez részéről rendkívül hangsúlyos kiállás volt, annak a jele, hogy egyáltalán nem ért egyet a zajló folyamatokkal. E katasztrofális döntés felülvizsgálatára csak több mint 40 év múlva, akkor nyílt lehetőség, amikor a rendszerváltás politikai földcsuszamlása ennek utat nyitott.
A mélyen igazságtalan és igazolhatatlan trianoni diktátum 100 évvel ezelőtt az ezeréves Magyarország végtagjait érzéstelenítés nélkül távolította el: száz éve se kezünk, se lábunk nincsen, mégis így veszünk részt néha futóversenyeken is, melyeket így nehéz megnyerni. Könnyen belátható, hogy jelentős fizikai erőforrások híján a szellemi térre, a tudományra és a művészetre kell összpontosítanunk. Nagyon helyes, hogy a magyar tudománynak megvan az akadémiai rangú képviselete, a magyar művészetnek pedig vissza kellett azt adni: ebben is mélyen egyetértettünk Elnök úrral. Ő sokszor elmondta, hogy egy építkezési folyamatban vagyunk: ez hangsúlyosan igaz volt 2017-re, amikor az év végén átvettem tőle az elnöki stafétabotot. Ma már infrastrukturális értelemben jóval kevesebb építenivalója van az MMA-nak, így mi is még inkább a szellemiekre helyezhetjük a hangsúlyt. Sok innovatív ötletünk és javaslatunk van a magyar kultúrpolitika számára.
Visszatérve a köztestületté alakuláshoz: abban konszenzus volt, hogy akadémiai rangot érdemel a magyar művészet, az egyetnemértés abban volt, hogy miért ne az MTA-n belül működő akadémia legyen az.
Itt is van több közkeletű tárgyi tévedés. Amikor 1990 után először komolyan felmerült, hogy végre lehetne és kellene tenni valamit ennek érdekében, akkor Kosáry Domokos (az MTA akkori elnöke) és Makovecz Imre leültek erről egyeztetni. A két kiváló, ám a világról meglehetősen máshogyan gondolkodó, eléggé öntörvényű ember komoly nézeteltérésbe keveredett egymással, ezután mindketten saját útjukat választották. 1992-ben Makovecz civil egyesületként megalapította a Magyar Művészeti Akadémiát, majd két héttel később Kosáry bejegyeztette a Széchenyi Akadémiát mint a Magyar Tudományos Akadémia titkárságához csatolt szervezetet. Tehát előbb alakult meg a Magyar Művészeti Akadémia, mint a Széchenyi Akadémia, mindezt dokumentumok tanúsítják.
1992-től 2011-ig (azaz az MMA köztestületté válásáig) párhuzamosan létezett a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Akadémia. Ebből a 19 évből 12 éven keresztül baloldali kormányai voltak Magyarországnak, Horn Gyula miniszterelnöki időszakában kétharmados parlamenti felhatalmazással. Megint a saját nevemben beszélek: én mint független művész, aki a harmincas éveimben jártam ekkoriban, személy szerint szívemből örültem volna annak, ha bármelyik baloldali kormány nagy léptékű vállalást tesz a magyar művészet érdekében, ez igencsak jól jött volna. Nem tettek ilyet. Viszont amikor 2010-től ismét volt kétharmados felhatalmazása – akkor egy jobboldali többségű parlamentben– egy magyar kormánynak, akkor ők már belevágtak ebbe a nagy feladatba, és 2011-ben létrehozták a köztestületet. Szerintem ez nagyon jó döntés volt.
Fekete György egy 2013-ban készült interjúban említette, hogy bőven van terve a következő tíz évre is. Ezek között szívügye volt egy magyar építészeti múzeum létrehozása. Mit gondol, létrejöhet ez?
Kétségkívül nehéz feladatot kaptunk: egy 50 éve papíron létező múzeum „újraalapítása”, ráadásul megtetőzve a magyar műemlékvédelem komplex problémakörével nem kis kihívás. De jól haladunk ezzel is: és bár Elnök úr váratlan elvesztése itt különösen megnehezíti munkánkat, célunk, hogy mind szellemi tartalmában, mind fizikai infrastruktúrájában igazán korszerű, 21. századi múzeumot hozzunk létre.
Fekete György egyébként olyan ember volt, akinek nemhogy a következő tíz, de a következő kétszázötven évre is lett volna jó és szép ötlete, amelyen lelkesen és sikeresen dolgozhatott volna. Hihetetlen odaadással, ügyszeretettel, odafigyeléssel fordult mindenki felé – rendkívüli embernek ismertem meg őt.
Az 1990-es években politikusként hozott döntései közül ma – méltán – az NKA megalapítását szokás kiemelni: valóban, már ez önmagában is komoly életművel felérő teljesítmény volt. Akkor vitatott döntései is – ennyi idő távlatából visszatekintve, ma már egyértelműen – helyesnek bizonyultak; meggyőződésem, hogy ez fog történni MMA-elnöksége ma még kritizált elemeivel is. Rendkívül gazdag életpálya volt az övé, szorgalma és fáradhatatlan tenni akarása például szolgálhat bárki számára – mi, az MMA akadémikusai pedig büszkék lehetünk arra, hogy ilyen elnökünk volt.
Nyitókép: Vashegyi György Fekete Györggyel. Fotó: MTI/Kovács Tamás
