Egyéb

Café Sarajevo

Archív 2009. május 29.
Különleges az épületkomplexum. Aki ide belép, megértheti, mi az, amikor a falak beszélnek. A Mányi István Ybl-díjas építész tervei alapján készült létesítmény 2005-ben építőipari-, 2006-ban ingatlanfejlesztési nívódíjat kapott. "A kontúrok töredezettsége - ahogy a honlapon olvasom -, a súlypontokból kimozdult falszerkezetek, burkolatok, a kiállítótér rámpái, szűkületei, a vészkorszak sarkából kifordult és eltorzult világra utalnak."
Már a Páva utcába érve megérezni valamit a hely szellemiségéből. Fáklyák égnek a bejárat előtti terecskén, ahol kis asztaloknál üldögélnek, csendben beszélgetnek fiatalok és idősebbek, miközben bentről balkáni zene szűrődik ki. Belépve színpompás zsinagóga fogad - ez is az emlékközpont része, az építéskor újították föl, és így veszi körül a múzeum, mintegy óva, vigyázva rá. Előtte oszlopokkal körülölelt terület. Itt vannak a zenészek, balra büfé, a Balkán ízeivel, húsos meg spenótos burek, török kávé, vízipipa, melyet a fűre heveredve is ki lehet próbálni.

A belső kertből, a súlypontjából kimozdított üvegépítményből alámerülő lépcsősoron közelíthetők meg a kiállítási termek. Kedves fiatal nő az este tízkor induló csoport vezetője, úgy visz bele bennünket a kezdeti idilli hangulatokból a borzalomba, ahogy annak idején, és azóta oly sokszor a történelem során: nem vették, nem vesszük észre. Világosan követhetőek a történelmi események, miközben egy-egy család sorsát is figyelhetjük a szép időktől a szörnyűségekig. A kedves vezető nem ítélkezik, nem provokál. Tárgyilagosan hívja föl a figyelmet a látnivalókra, miközben állandóan azt érezzük, milyen szakadékony az egymás iránti megértés hálója. Százszor láttam már ezeket a képeket, százszor olvastam már erről, azt gondolom, nem tudnak erről újat mondani. Mégis egyre inkább erőt vesz rajtam valami leküzdhetetlen szorongás, gyomortáji szorítás, hányinger. Észreveszem, persze, milyen tudományos alapossággal, és pszichológiai érzékenységgel fognak meg. Az adatok, dokumentumok mellett ott vannak az emberek, sorsok, arcok kinagyítva, filmek peregnek, vádló szemek néznek rám. És észreveszem, meg-megszakadoznak az induláskor a szűk folyosón csupán különös grafikának tetsző neoncsíkok. Ahogy az életek szakadnak meg. Könnyebb lenne mindezzel szembesülni, ha azt hihetném, ez csupán a múlt része. De fenyegetően ismétli magát a történelem, a dokumentumok egy része mintha mai újságokból került volna ide. És nemcsak itt Magyarországon, és nemcsak itt Európában... Vajon a mai uszítók közül hányan lennének hajlandóak végigmenni ezeken a termeken?

Rossz érzéssel baktatok az Üllői út felé. Aztán az Iparművészeti Múzeum előtt összefutok barátokkal, most jönnek a Reneszánsz Now kiállításról, örülünk egymásnak, már én is túllépnék az előbbieken - és arra gondolok, talán a Holokauszt Emlékközpont kitalálói is ezt akarják. Szembesülni kell a rettenettel, hogy aztán soha többé ne engedjük elszabadulni.
program