A belső kertből, a súlypontjából kimozdított üvegépítményből alámerülő lépcsősoron közelíthetők meg a kiállítási termek. Kedves fiatal nő az este tízkor induló csoport vezetője, úgy visz bele bennünket a kezdeti idilli hangulatokból a borzalomba, ahogy annak idején, és azóta oly sokszor a történelem során: nem vették, nem vesszük észre. Világosan követhetőek a történelmi események, miközben egy-egy család sorsát is figyelhetjük a szép időktől a szörnyűségekig. A kedves vezető nem ítélkezik, nem provokál. Tárgyilagosan hívja föl a figyelmet a látnivalókra, miközben állandóan azt érezzük, milyen szakadékony az egymás iránti megértés hálója. Százszor láttam már ezeket a képeket, százszor olvastam már erről, azt gondolom, nem tudnak erről újat mondani. Mégis egyre inkább erőt vesz rajtam valami leküzdhetetlen szorongás, gyomortáji szorítás, hányinger. Észreveszem, persze, milyen tudományos alapossággal, és pszichológiai érzékenységgel fognak meg. Az adatok, dokumentumok mellett ott vannak az emberek, sorsok, arcok kinagyítva, filmek peregnek, vádló szemek néznek rám. És észreveszem, meg-megszakadoznak az induláskor a szűk folyosón csupán különös grafikának tetsző neoncsíkok. Ahogy az életek szakadnak meg. Könnyebb lenne mindezzel szembesülni, ha azt hihetném, ez csupán a múlt része. De fenyegetően ismétli magát a történelem, a dokumentumok egy része mintha mai újságokból került volna ide. És nemcsak itt Magyarországon, és nemcsak itt Európában... Vajon a mai uszítók közül hányan lennének hajlandóak végigmenni ezeken a termeken?
