Cakó Ferenc animációs alkotásai a világ neves filmfesztiváljainak számos díját zsebelték be. A homokanimáció védjegyévé vált, most jelent meg János vitéz című homokrajzos kötete, amelyet a koreaiak is kiadtak. A márciusban Kossuth-díjjal kitüntetett alkotóval a sáros Duna-homokról, a fájón hiányzó filmes múzeumról és az improvizációról is beszélgettünk.
Van, amit nem lehet lerajzolni?
Van. Hogyan rajzolná le például, hogy hazaszeretet? Az elvont fogalmakat, érzéseket nehéz képbe fogalmazni. A rajzolásnál lényeges, hogy egy irodalmi vagy zenei anyag képi világát meg lehessen ragadni. Az illusztrátori feladatoknál ez különösen fontos. Közben pedig persze mindent lehet, absztrakt világban élünk, tíz kiállításból nyolc nonfiguratív. Ezekbe bármit bele lehet magyarázni. Ugyanakkor a legtöbb nonfiguratív alkotás neutrális, nem mond semmit. Ezért szeretik kirakni szállodákba, irodákba, mert bármilyen méretben bárhol jól mutat.
Ön is kísérletezett azzal, hogy a nonfiguratív felől közelítsen a figuratív alkotások felé.
A csendéletekben, tájképekben is lehet ízes dolgokat létrehozni, de számomra most az az izgalmas, hogy felrakok egy nonfiguratív alapot, egy érdekes folthatást, ami színeiben is izgalmas, és a fantáziám segítségével beleálmodok valamilyen figurális történetet. Amikor elkészül – bár egy kép sosem készül el, legfeljebb az ember abbahagyja –, akkor adok neki címet. Az utóbbi időszakban több kiállításom is volt, köztük Szegeden egy nagy életműtárlat, és azt tapasztaltam, hogy tíz ember tízféle történetet mesél ugyanarról a képről. Ez jó játék.
Én a filmeknél is törekedtem az improvizációra. Természetesen be kellett adni egy filmtervet, gyártásba vették, hónapokig dolgoztunk rajta a kollégákkal, volt egy struktúrája, dramaturgiája. De a báb, a gyurma, a homok mind a kamera előtt készült, tehát rengeteg lehetőséget adott az improvizációra, amit – különösen a homokanimációs filmek esetében – mindig kihasználtam. Bizonyos értelemben kiszúrtam magammal, mert sok anyagot ki kellett dobni, de a végeredmény rendkívül friss lett. Az analóg alkotások lassan készültek: az animációnál 12 képfelvétel történik minden másodperchez. Picit elmozdítom a figurát, kiállok a képből, felvétel. Ismét pici mozgatás, felvétel. Ami lényeges, hogy kézi munka, nem computer.
A kézi munkának még ma is van megbecsültsége?
Van. Nem véletlenül kaptak az alkotásaim ennyi díjat. Látták, hogy ez a muki hónapokig bíbelődik egy-egy rövid részlet létrehozásával.
Mennyiben határozta meg az alkotói látásmódját, hogy a film felől indult és a Pannónia stúdió volt a szakmai bölcsője? Olyan, mintha a képzőművészeti alkotásai is történeteket mesélnének.
Nagyon szeretem a historikus képzőművészeti alkotásokat, mert azok is mesélnek. Hieronymus Bosch képei különösen közel állnak hozzám, ám az alkotásainak egy részét máig nem tudjuk megfejteni. Kérdés, hogy a művészetből mennyi marad meg századok múltán. Az én első filmjeim már az ötödik adathordozó eszközre kerültek át, mindig át- és átírják. Az animáció esetében – a technológiai részletekből – nagyjából öt év pontossággal meg lehet mondani, melyik alkotás mikor készült. Kortársként nagyjából negyven-ötven évre tudok visszatekinteni. Ha megnézzük a régi táblaképeket vagy az 1100-1200 táján készült kora gótikus képeket, úgy érezzük, mintha három művész festette volna az összeset. Több száz év távlatából ezek összemosódnak. Fogjuk mi nézni ezeket a filmeket háromszáz év múlva? Szerintem a kutya sem. El kell fogadnunk, hogy ez egy divatműfaj. Közben pedig nagyon fontos lenne, hogy miként a képzőművészetnek, a fotónak, a zenének, a híres magyar filmnek is legyen egy önálló múzeuma, ahol megnézhetnénk a régi alkotásokat is. A Nemzeti Filmarchívum igyekszik összegyűjteni és restaurálni ezeket, ám egy részük elkallódott, nekem is akad olyan szoborgyurma-reklámfilmem, amely szőrén-szálán eltűnt.
1988-ban Cannes-ban fődíjat nyert az Ab ovo című első homokanimációs filmjével, amely számos más elismerést is kapott. Több mint harmincöt éve foglalkozik a műfajjal. Soha nem unt rá?
Soha. Tavaly Bizet Carmenjére készítettem egy élő homokanimációs előadást a Budafoki Dohnányi Zenekarral, ezt nemrég újra megmutattam a közönségnek a Klebelsberg Kultúrkúriában. Emlékszem, kezdetben prézlivel, vasporral, porcukorral kísérleteztem, mígnem rájöttem, hogy a homok működik a legjobban, mert ha mikroszkóp alatt megnézi, átlátszó pontok vannak benne, akár a borostyán, így jön létre ez a rendkívül érdekes felület. A sivatagi homok púderszerű finomsága miatt alkalmatlan, a tengeri homok nagyon sóderes, ez a mi kicsit sáros Duna-homokunk teljesen jó. Ha van valahol egy építkezés, és a teherautó leborít egy kupacot, én elkérek belőle egy zacskónyit, amivel egy évig elvagyok.
Sokan kérdezték – tekintve, hogy a grafikusvonalról érkeztem –, hogy miért nem hagyományos rajzfilmeket készítek. De nekem nagyon unalmas két dimenzióban, kis felületen gondolkodni. A tradicionális 3D animáció sokfélesége: a báb, a gyurma, a homok, a papírkivágás, a tárgyanimáció, a fázisról fázisra rögzített képkockák számomra sokkal izgalmasabbak. Én szeretek az anyaggal küzdeni. Amikor 1996-ban, a projektor megjelenésekor kitaláltam az élő homokanimációt, még én eszkábáltam hozzá össze az asztalomat.
Hogyan találta meg a 2000-es évek elején az Animal Planet televíziós csatorna, hogy rövid animációkat készítsen számukra?
Sokszor hívtak zsűritagnak fesztiválokra úgy, hogy közben megkértek, hogy a nyitó- vagy záróestre homokanimációs előadással készüljek. Szöulban egy diák titokban felvette és feltette az internetre. Két hét múlva jött egy levél az Animal Planettől, hogy szeretnének rövid állatátalakulós animációkat. Két operatőrrel felvettünk képeket az otthoni műtermemben, majd forgattunk Londonban és Floridában is.
A filmstúdióban közösségben alkotott. Miért kezdett később mégis magányosan dolgozni?
Valójában a stúdióban sem fértünk hozzá kettőnél többen a tárgyak mozgatásához. Ez nem olyan, mint a matematika, hogy ha két ember egy nap alatt épít fel egy falat, akkor negyvennyolc ember egy óra alatt. Itt egy harmincfokos, lámpákkal bevilágított stúdióban dolgozunk, és kockáról kockára haladunk, így volt ez a Mirr-Murr kandúr kalandjainál vagy a Sebaj Tóbiásnál is. Egy hatperces jelenet három hétig készült. Éppen mondta egy kolléga, hogy ha mondjuk megy az egyik animációm a tévében, és valaki közben megken egy vajas kenyeret, akkor lemarad arról, amin egy hétig dolgoztam.
Sosem kísérletezett a modern technika vívmányaival?
Ebből én már kinőttem. Ráadásul a hibái ellenére is lenyűgöz, ha valami kézzel készült. Az újabb filmeknél a legtöbben – tisztelet a kivételnek – ugyanabból a virtuális „kamrából” választják ki az elemeket: ugyanolyan a fű, a kő, és ettől nagyon egyformák ezek az alkotások. Amikor fiatal voltam, négy évig vártunk egy Disney-filmre, most pedig évente ötöt kihoznak. Nálunk kihalt a bábfilmes műfaj, nem volt rá igény, a cseheknél azonban ma is népszerű.
Ha lát egy animációs filmet, azonnal meg tudja mondani, hogyan készült?
Hogyne, egy pillanat alatt. Már az egyedi filmeknél is a legtöbben computerrel dolgoznak, nekem viszont hiányzik belőle az ember.
Amikor nagyobb munkára készül, sokáig keresgéli a témát?
Mindig jön egy impulzus. Lehet, hogy csak egy könyvet lapozgatva látok egy grafikai motívumot, amiből kibontakozik valami. Vagy csak úgy rajzolgatok. Filmet is úgy nézek otthon, hogy közben rajzolok. Filmtervet már rég nem adtam be, mert ha megfeszülök sem tudok annyira trendi dolgokat csinálni, mint a huszon-, harmincévesek. De természetesen folyamatosan dolgozom. Most került bolti forgalomba egy másfél éves munka eredménye, Petőfi Sándor János vitézének homokrajzos kötete. Másfél éve a marosvásárhelyi Ariel Színház eljátszotta a János vitézt, és az előadáshoz homokanimációs videókat kértek. Eszembe jutott, hogy ebből lehetne készíteni egy könyvet. A dolgok gyakran kacskaringósan érnek össze. A szöuli magyar kulturális intézetből felkértek egy dél-koreai rajzfilmessel való együttműködésre. Abból nem lett semmi, de bedobtam a János vitéz-könyv ötletét, így elkészült egy koreai–magyar változat. Közben tavaly a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon zsűriztem, és megismerkedtem egy mecénással, aki kulturális projekteket támogat. Meséltem neki a János vitézről, így megszületett a magyar változat – rendkívül aprólékos, tűecsettel készült rajzokkal.
A filmhez már nincs is igazán energiám, hónapokig állni az üveg fölött… De sosem lehet tudni, az élet egészen meglepő dolgokat produkál. Egyszer Svájcban jártunk egy élő homokanimációs műsorral, amikor telefonált egy férfi azzal, hogy szeretne bennünket meghívni egy orosz milliomos esküvőjére fellépni két nap múlva. Kérdeztük: hogyan lesz vízumunk? Mondta, nyugodjunk meg, majd jön Szergej egy aktatáskával, adjuk neki oda az útleveleket, és elintézi. Valóban, másnap a vízumpecséttel kaptuk vissza a dokumentumokat. Szóval sosem lehet tudni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
