Egy látványtánc bajnok köré impozáns látványt képzel az ember, lenyűgöző hátteret a mozgáshoz. Ez néhány, keretben leengedett-felhúzott fehér vászonfalban, erre időnként vetített utcarészletben és graffitiben, egy-két alufólia-panelban és egyszer, mintegy tíz másodpercre felvillanó stroboszkópos villódzásban merül ki kimondottan szegényesen (fény- és látványterv szintén Dalotti Tibor). A kosztümök a legelőnytelenebbek, amiket valaha táncosokon láttam (Rományi Nóra). A nyitókép testhez feszülő fehér ruhái valamennyi fölös dekát kidomborítják, és ebből meglepően sok van az együttesen, Zuriel arany sztaniolpapírszerű betéttel megcukrozott fehér klepetusa túl direkt, túl sok. A latin táncruhák csípő alá érő, féloldalas tüllbetétje alól átlátszik a derékmagasságig felkúszó harisnyanadrágok vastag, szövött zárórésze. Illúzióromboló. A koreográfia követi a zene eklektikus keveredését. Utóbbit Karl Jenkins walesi zeneszerző és a klasszikus zenét, dzsesszt és a régi stílusú popzenét ötvöző Pink Martini zenekar muzsikája, illetve Bizet Carmenje alkotja. Az eredmény kusza, tartalmában túlbonyolított, koreográfiában felszínes kevercs. A nyitóképben nem társastáncra, hanem valódi kortárs tánctudásra lenne szükség, meg egy ütős koreográfiára, mindkettő hiányzik. A társulat nem mozog egyszerre, nem elég színvonalas sem az, amit, sem az, ahogy előadják. Zuriel túl hangsúlyos mimikával, sál és szárnyszerű ujjak lebegtetésével helyettesíti a nívós táncot (Práth Izabella), a Táncmester (Horváth Zoltán) ugyanezt köpenye lobogtatásával teszi. Az álmosító hangulatot némi breakelés töri meg, ám annál minden utcasarkon látni izgalmasabb, nehezebb megoldást, mint amit itt kapunk (Wilfried Backenga, Szabados Patrik). Mindezt a műhelymunka felfedésének szánt, rendkívül illusztratív betét követi a táncosok próbájáról, de hogy mi a meglepő abban, hogy a táncmester betanítja a koreográfiát és kijavítja a táncosok hibáit, fel nem foghatom. Közben szövődik egy életvonal: az angyali jóság üdvözletétől kísérve megszületik egy csecsemő (pólyás hever a padlón), aki kisfiúvá cseperedik (a rendező-koreográfus kisfia jön-megy a színpadon), majd fiatalemberré nő. A kapcsolódást egy sárga sál ismételt megjelenése erősíti, ha valaki nem értené.
A srác szerepében Felföldi Attila lapos táncolását néma szájmozgással kíséri, nagyon zavaróan. Kialakul egy szerelmi háromszög, ez lenne talán a dráma, hogy megfeleljen a táncdráma műfaji megjelölésnek, majd összecsapás, baleset, bénulás, tolószék, abból való kikelés, táncosból nézővé szomorodás. Így, kirekesztve szemléli a fiú és a lány (Jankovics Nikolett) a próbateremből immár kikerült produkciót, mely Bizet frenetikus zenéjére dőlve lelkes tapsot vált ki. Így lehet Carmen hátán sikerre kapaszkodni, elaltatni a figyelmet, és a kevésbé éberekkel elfelejtetni, hogy a bonyolult, ám egyáltalán nem eredeti történetet ezzel a látvánnyal, ezzel a koreográfiával és ezzel a tánccal nem sikerült életre kelteni. Hiányzik a táncdrámából két dolog: a tánc és a dráma. No meg az expresszivitás. Helyette sztereotípiák patronjainak elsütögetését kapjuk, amit a lét nagy kérdéseinek igyekszik beállítani az alkotó. Legmeggyőzőbb a társulat akkor, amikor saját műfaját adja, a néhány valódi, latin társastáncbetétet, de ezeknél is jobbat látunk bámely nagy tásastánc-versenyen. Részemről maradok Zuriel helyett Margaritánál, az utcai breakelőknél, a Gades-féle Carmennél, de leginkább a saját műfajában annyival jobb, eredeti Botafogónál.
