Az itáliai klasszikus sokszereplős Nyaralás-trilógiája a középső darab címe alatt került színre. A harmadik felvonásra (színműre) ormótlanul megnövekvő szerelmi és "szerelmi" melléfogásokon a kor fenyegető árnya terül szét: már a vakációra sincs pénz, fojtogatnak a hitelek, kölcsönök, nélkülözések. A jól bevált, "kötelező" nyaralás sem a régi: még egy társadalmi intézménnyel, kulturális szokással kevesebb lett, idő előtt be is fellegzik a hiába remélt szép napoknak. Ennyi közlendő bőven elég egy estére, s nem is lenne olyan nehéz keserű megértéssel felfogni. Szikora rettentő nagy feneket kerített az egésznek. Égiháborúval felérő zenei effektusok löködik a figyelmet hétköznapi tartalmakra, erőszakolt, stílusidegen némajáték merevít ki jelentéktelen képkockákat, szinte mindenestül sikerületlen gasztronómiai-édesipari eszköztár metaforikája omlasztja a játékot (ennyi fölösleges, a színészt előnytelen helyzetbe hozó evés-ivást rég lehetett megtekinteni színpadon). Jó lenne tudakozódni a premier meteorológiájáról is: egy nyaralás-műhármasnak alighanem időjárást is kellene kerekíteni, különben mondjuk egy fehér svájcisapka csak plázsolási vicc.
A Magyarósi Gizella által élvezetesen fordított szövegnek értelmetlen vizuális és akusztikus erőszaktételeket kell elviselnie. Mindez az említett harmadik órában (eredetileg: Nyaralás után) kulminál. Velich Rita, aki addig selymes fényű közepes eleganciával öltöztethette a szereplőket, ekkor kénytelen gyászruhákkal sújtani a hirtelen egy óriási ravatalozóba került alakokat: a trilógiáról leváló külsőségek beszélnék el a komédiamélyi szomorúságot. A rendező maga tervezte díszlete (melynek hátsó öblét a közönség nem csekély része alig látja) egyébként jól funkcionál kettős-egy ikerterével. A vetített tenger örök kék-zöld hullámzása jelképes, a bánatos halványkék fonott székek mediterrán sora mozgékony is.
Az előadás azonban nem a kicsiségeken úszik el, hanem a társulaton - a rendező keze alatt. Mintha castingon akarnák duplázott erővel bizonyítani, hogy helytállnak a megújuló Új Színházban, s alkalmasak szerepükre. Amelyre bizonyára alkalmasak valamennyien, hiszen a szereposztás oly konvencionális, amilyen csak e falak közt lehet. Legfeljebb Hirtling István (Filippo) hamar belátja, hogy ő talán nem "joviális idős úr", és az égvilágán semmi közlendője nincs is a figurával. Huszár Zsolt fegyelmezett csapatjátékosként sportot űz abból, hogy a szerelmes Leonardóra mint pályája egyik leggyöngébb egyéni teljesítményére emlékezzünk. Vass György (Paolo, inas) szimpla váz, Papp Zoltán (Fulgenzio) poénra megy - és egy csomó lehetőséget elveszteget - a házasságszerző gazdasági zseni (pap) letudásával, Varga Mária m. v. fölényes semmitmondással végigsöpör a nyaraló dáma Costanza szerepén, s mellette a nagyon maivá karikaturizált Pálfi Kata is csak üres külalakot talál Rosinához. Takács Katalin (Sabina) magányfájdalmú jelenlétének legalább az eleganciája nem hiányzik, de az öregedés drámáját a távollétében felolvasott levele játssza el helyette.
Egy életem, egy halálom alapon castingol Fodor Annamária, végigharsogva, végigtombolva a férjhezmehetnéktől viszketeg Vittoriát. Almási Sándor (Ferdinando, haszonleső alak) mindenből nyújt egy csipetnyit, amit látni szoktunk tőle. Gáspár Sándor, a komoly mulattató tökéletes, ha maga gyurmázgathatja a bárgyú Togninót, ám bele kell mennie például egy combfogdosós társasjátékba is, amelyben se gunyor, se szex, se "üzenet". Goldoni tolláról elszármazott hősnőket az együttműködésben is jeleskedő Botos Évától (Brigida, szobalány) és az egyetemi hallgató Földes Esztertől (Giacinta) kapunk. Botos finom spleenje, szúrós nézéssel intő pillantásai, a figura önáltatást kerülő bánatossága, Földes élet- és érzelemismerettel fokozatosan felvérteződő bakfisfelnőttje mellett Bárnai Péter i. h. is elismerést érdemel: Guglielmója sápadt, törékeny, őszinte, idegen skandináv a sok délszaki nyüzsgésében.
