Tavaly márciusban nevezték ki a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatójának. Milyen célokkal indult, és hol tart most a munka?
A Magyar Rádió Művészeti Együtteseitől néhány hónapos munka után, egy hirtelen fordulattal kerültem át a Nemzeti Filharmonikusokhoz. Hullámvasútként éltem meg azt az időszakot, a hirtelen váltást, így az első hónapok a tájékozódásról szóltak. Némi időbe telt, míg sikerült átlátnom a cég működését, hiszen ez egy nagy szervezet, amely a Nemzeti Filharmonikus Zenekart, a Nemzeti Énekkart és a Kottatárat is magában foglalja. Bizonyos szempontból nagyüzem, amelynek számos jogszabályi előírásnak kell megfelelnie úgy, hogy közben követnünk kell stratégiai céljainkat. A zenekar életében nagy törést jelentett Kocsis Zoltán halála. A közönség számára az elmúlt két évtizedben a Nemzeti Filharmonikusok egyet jelentett az ő személyével. Kocsis Zoltán lenyűgöző muzsikus és nagy formátumú egyéniség volt, aki amellett, hogy megemelte az együttest, bizonyos értelemben természetesen árnyékolta is. Számomra az volt az egyik nagy kérdés, hogyan találja meg a saját hangját a zenekar. Már kezdetben nagy megnyugvással tapasztaltam, hogy a közönség elfogadja, sőt szereti Hamar Zsoltot, a zenekar pedig önmagára talált, és remekül tudott reagálni a helyzetre. Azért merem ezt bátran kijelenteni, mert ez nem öntömjénezés. Az együttes rendkívüli helytállása kizárólag a kollégák érdeme. Az új felállás természetesen a korábbiakhoz képest új stratégiát igényelt, így a következő kérdés az volt, hogy miként juthat el saját hangunk a közönséghez.
Az első évadukban rögtön kétszer annyi koncertet kellett eladniuk.
Valóban jelentősen megnöveltük a koncertek számát, így mindenkinek fokozott terhelés mellett kellett bizonyítania. Kérdés volt, hogy megtaláljuk-e a közönségünket. Ki nézi a honlapunkat, és aki nézi, jól tud-e ott tájékozódni? Milyen aktivitással működjünk a közösségi felületeken? Egyszerre kell konzervatívnak és innovatívnak is lennünk; de miként találjuk meg ebben az egyensúlyt? Mennyire legyünk lazák vagy szigorúak önmagunkhoz? Azt gondolom, hogy a munkatársaim nagyszerűen kezelték a kezdeti bizonytalanságból eredő nehéz helyzeteket. Számos dolgot alapjairól kellett felépítenünk. Például nem volt értékesítési csoportunk, ami azt jelentette, hogy ha valaki bement a Zeneakadémia vagy a Müpa jegypénztárába, és nagyon akarta, akkor vehetett jegyet a koncertjeinkre, de nem volt saját értékesítési pontunk, ahol elsősorban minket ajánlottak volna.
Tehát lényegében egy új brandet kellett felépíteni.
Így van, bár én óvakodnék a múlt idő használatától, hiszen még a munka kellős közepén járunk. A fundamentumokat kellett kiásni, újragondolni, megerősíteni.
Budapesten számos professzionális zenekar működik, a Nemzeti Filharmonikusoknak egy gazdag kínálatú piacon kell helytállniuk. Mi ennek az együttesnek az erőssége, ami hívószó lehet a közönség számára?
Amikor a zenekar koncertet ad, akkor esetenként közel száz zenész sétál ki a színpadra, mindegyikük különálló individuum, ám a karmester első intésére olyan egységes hanggá, gondolattá, érzéssé állnak össze, amely -túlzás nélkül - a világ bármely pontján, akármilyen összehasonlításban megállná a helyét. Itt olyan kvalitású zenészek muzsikálnak, akik elképesztően jól tudnak zenekarban működni. A minap ültem a Karita Mattila finn énekművésszel közös koncertünk főpróbáján a Zeneakadémián, és közben őszintén rácsodálkoztam arra, hogy milyen gyönyörűen, fényesen szólnak a vonósok, hogy a fúvóskar milyen tökéletes egységben formálja a hangokat, és ez - azon túl, hogy nagyon jó érzés - biztos alapot jelent, amelyre lehet építkezni.
A közönség is visszaigazolja ezt?
Nagyon sikeres koncerteken vagyunk túl, de vajon mi lehet ennek a valós fokmérője? Az egyik a jegyvásárlások mennyisége. Nagyon jók a számok, megtelnek a koncertek, de a minőség csak az egyik eleme annak, amiért a közönség jegyet vált egy-egy hangversenyre. A közönség soraiban ülnek vájtfülűek és a zenében kevésbé járatosak is. Ez utóbbiak mércéje az, hogy milyen érzést, hangulatot vált ki belőlük egy-egy koncert, együtt tudnak-e menni a zenekarral vagy sem. Sok pozitív visszajelzést kapunk, negatívat keveset, pedig abból lehetne tanulni.
Hogyan tudják a bérleteikkel lefedni ezt a széles közönséget? Kiknek muzsikálnak?
Mindenkinek játszunk, ám nyilván közben szegmentálnunk kell. A Müpás és a Zeneakadémiás bérleteink elsősorban a tradícióról szólnak, ezekkel főként a konzervatívabb zeneszerető közönséget szeretnénk kiszolgálni. Rengeteg kiváló vendégművészt hívunk, köztük olyanokat, akik még sosem léptek fel Magyarországon. Ezek mellé kell különlegességeket kínálnunk. Ilyen például a tükörtermi Haydn-sorozatunk, ami úgy tűnik, az idősebb korosztályt szólítja meg. Vagy ilyen a februárban induló Gin-tonic bérletünk, ami leginkább a fiatalabbak számára érdekes. Szerintem ez az egyik legizgalmasabb kezdeményezésünk, mert egyszerre mutatja be magyar kortárs zeneszerzők műveit, és ezekre reagálnak improvizációval kiváló jazz-zenészek - Szakcsi Lakatos Béla, Dés László és Lukács Miklós. A helyszín a Várkert Bazár. Hiszem, hogy ez akár érdekesebb is, mint ha iderepítünk egy világsztárt a Föld másik oldaláról. Az új utak keresése is a dolgunk.
Mi a dolga a Nemzeti Filharmonikusoknak?
Az, hogy viszonyítási ponttá váljon. Ha bárki egy zenekar vagy kórus szakmai munkájáról alkot véleményt, akkor az legyen az origó ahogyan ez a két együttes dolgozik.
Mi kell ehhez?
Sokszínűnek kell lennünk: ugyanúgy kiválóan kell játszanunk Beethoven és Haydn darabjait, mint a kortárs zeneszerzők friss alkotásait. A kórusra ez ugyancsak igaz: a skandináv szerzők a cappella műveitől Wagner operáin át a jazzes darabokig mindent magas szinten kell tudniuk. Másrészt fontos az innováció, az egyedi kezdeményezések, amilyen az előbb említett Gin tonic.
Tehát mindig muszáj valami újat mutatni?
Feltétlen! Meg kell találnunk például azokat a kortárs zeneszerzőket, akik egyszer klasszikussá válnak majd, és repertoárra tűzni a műveiket.
A zenekar szeptemberben Kínában, novemberben Svájcban turnézott, az énekkar nemrég Párizsban koncertezett. Mennyire fontos a nemzetközi porondon is megmutatni magukat?
Ebben is érdemes egyensúlyt találni. Külföldi megjelenéseink alapja, hogy az országot reprezentáljuk. Nem az az elsődleges, hogy az ottani közönség igényeit kiszolgáljuk, hanem hogy megmutassunk valamit abból, ami számunkra itt fontos és szép. Szerintem nem az egy zenekar rangjának a fokmérője, hogy mit gondolnak róla a külföldi kritikusok, hanem az, mi az, amiben az adott együttes kiváló.
De mégiscsak az teszi lehetővé, hogy a nemzetközi terepen is megmérettessen a két együttes.
Az a kérdés, hogy mi a fontosabb. Szerintem elsősorban Magyarországon kell jelen lennünk, itt kell megmutatnunk, mit tudunk, ezeket az igényeket kell kiszolgálnunk, a magyar adófizetők pénzéből tartjuk fenn magunkat, és ebből a szempontból másodlagos a külföldi jelenlét. Én azt szeretném, ha elsősorban a magyar emberek számára lennénk nélkülözhetetlenek, ha minél több ember életébe, életmódjába be tudnánk épülni minőségi komolyzenei koncertekkel.
Ehhez ifjúsági programok is kellenek, eljutni iskolákba, vidékre.
Természetesen vannak ifjúsági programjaink is. Dinyés Dániel sorozata az előző évadban operákat mutatott be amolyan beavató-magyarázó és bevonó előadások keretében. Ebben az évadban Zenemánia címen fut a sorozat, és a romantikus zenekari repertoárból válogat. Az Úton a zene nevű projektünk révén évek óta eljutunk kamaraformációkkal vidéki városokba, falvakba is. Ez is a Nemzeti Filharmonikusok egyik fontos küldetése, hogy minél több gyereknek mutassa meg a zenehallgatás és a zenélés örömét. Ha csak egy gyerekben megmarad egy-egy dallam, rákeres, esetleg letölti a telefonjára, vagy megjegyzi, hogy neki a kvartett muzsikája élményt volt, már örökül hagytunk valamit.
Miként lehet ezt megvalósítani? Hiszen a családok, gyerekek egy részét nem érdekli, mások esetleg nem engedhetik meg maguknak, hogy akár csak pár kilométert utazzanak egy koncertért. Ingyenes koncertek helyben?
Ami ingyen van, az gyakran értékét veszti. Ugyanakkor az Úton a zene projekt kamarakoncertjeiért nem kérünk pénzt, ahová hívnak minket, megyünk. Most elindítottunk egy együttműködést a Szimfónia programmal, aminek a lényege az örömzenélés és a tehetséggondozás. Szociális programról van szó olyan gyerekek számára, akiknek a zene kapaszkodót, kitörési lehetőséget jelenthet. Ennél szerintem nincs jobb befektetés.
