Cifraságok a Rábaközből

Milyen koncepció mentén szervezték a kiállítást?

A Rábaköz a tájegységeket bemutató sorozatunk harmadik darabja. Az első a Matyóföld, a második tavaly a Sárköz népi iparművészetét vette számba. Ugyan MagyarNépi Iparművészeti Múzeumként elsősorban az elmúlt 60-70 év tárgyait gyűjtjük, és ezekkel az alkotókkal tartjuk a kapcsolatot, mégis fontosnak tartottuk megmutatni a tájegységek hagyományait, mert a ma élő iparművészek mind ezekből a tradíciókból építkeznek.

Ezek zömében családi hagyományokat vagy műhelyek jelentenek?

Családi hagyományok is lehetnek, például a kékfestőknél ez a jellemző, de ebben a régióban inkább a faluhagyományok a meghatározóak. Ilyen például a höveji csipke, a csornai menyecske kendő vagy a kapuvári viseletek. Ez a vidék - Bécs és Pozsony közelsége miatt - talán az egyik leghamarabb polgárosodott terület, így az itt élők megengedhették maguknak a kiváló minőségű anyagok használatát, ezért az egyik legdíszesebb viselet az övék.

Mit jelent ezeknél a viseleteknél a díszesség?

Itt van például egy mellény, amelyről első ránézésre tán azt hihetjük, hogy női viselet. Van benne rózsaszín, használtak hozzá ezüstcsipkét, szalagokat, rojtokat, és hímzés is akad rajta. Ez azonban egy férfi mellény. Egyébként is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a reneszánszban még a férfiak öltözködtek cifrábban, s ez a hagyomány egészen a 18. századig tartotta magát. Később megfordult a helyzet, és az asszonyoké lett a cifrább öltözet. Ennek részben vallási oka van: a protestáns vallás elterjedésével az egyszerűség is egyre fontosabbá vált, ám a nőktől - érdekes módon - nem várták el ugyanezt.

Ez a tárlat mekkora időszakot ölel fel?

A hangsúlyt a napjainkban élő és alkotó népművészek munkáira helyeztük, ám ebben a kisebb teremben - zömében a Kapuvári Múzeum és a Csornai Múzeum gazdag anyagából válogatva - bemutatjuk ezek előképeit is. Kapuvárról elsősorban viseletet hoztunk. Az ünnepi viselet, amelyen jól látszik, hogy a férfi öltözetben már géppel hímzett kabát és paszomány rátétes posztónadrág, valamint mellény a jellemző; a női viseletnek viszont az anyaga is rendkívül különleges, egy bordó-kék árnyalatokban játszó bársony arany hímzéssel, melyet csillagos bársonynak hívnak -, a szabás pedig a karcsú derekat és a szélesebb csípőt hangsúlyozza. A legdíszesebbek a csornai menyecske kendők, amelyeket arannyal hímeztek és szegélyeztek a höveji csipke mintakincsével.

Összességében elég visszafogott színek jellemzik ezeket a viseleteket.

Mert a minták többsége rendkívül díszes, a kettő együtt pedig túlzás volna. A színek egyszerűségével, a kevesebb színből álló hímzésekkel még inkább kiemelik a motívumokat. De például érdekes, hogy míg a paraszti viseleteknél csak azt díszítik, ami látszik, itt a fejkendő alá készült kontyra való, az úgynevezett kobak is gyönyörű aranycsipkével vagy cérnacsipkével van tele. Pedig az asszonyok - még ha csak az udvarba mentek is ki - mindig kendőt kötöttek a fejükre. Másutt viszont még a hat-nyolc méter párizsi, brüsszeli selyemből készített, nagy sárközi szoknyák esetében is spóroltak az anyaggal, és a kötény alatti részhez paplanselymet használtak. Ezekre a díszes viseletekre nagyon vigyáztak, óvták őket, hiszen rendkívül sokat kellett dolgozni érte. Régi szegődési könyvekben láthatjuk, hogy egy évi munka bére egy rend ruha ára volt.

A történeti részben is kiállítottak kerámiákat.

A Csornai Múzeum textil- és viseletgyűjteménye mellett a kerámiaanyagából is válogattunk. Különösen jellemző erre a területre, hogy pozitív és negatív agyagpecsételőkkel egyaránt dolgoztak, főként kuglófsütőkön, kalácssütőkön. A tájegység nagy múltú fazekas központja a dőri fazekasság: Völcsey Lajos már három nemzedék óta őrzi ennek hagyományait, tőle is hoztunk alkotásokat. A szaladostál, ahogyan a régióban hívják, a szalados, másutt csíramálé vagy csiripiszli néven emlegetett böjti étel elkészítésére szolgál. A búza csíráztatása után a szemeket ledarálják, lisztet adnak hozzá, és megsütik. A búzában lévő cukor karamellizálódik, ettől pedig egy édeskés, kívül ropogós, belül puha süteményt kapunk.

Már a nagyteremben járunk, ahol a kortárs alkotók munkái kaptak helyet.

Elsősorban a tájegységre jellemző munkákat válogattuk össze. Schreiner Károly alkotásai a féldomború fafaragással, a nagyon díszes, virágmintás, háttérkimélyítéssel készített darabokkal , nagyon jellemzőek erre a vidékre. Ugyanakkor láthatóak itt ékvéséses faragással készült munkái is, ahogyan a Népművészet Mestere, Jófejű Emil egy mángorlója is helyet kapott Gerencsér Zsolt és Tóth Ildikó kékfestő munkái mellett. Szigeti Jenő faragott bútorai a mi múzeumunk gyűjteményéből való.

Ha a Rábaköz jellegzetességére vagyunk kíváncsiak, akkor érdemes a két éve elhunyt Beszprémy Józsefné hímző népi iparművész, Népművészet Mestere munkáit is szemügyre vennünk; ő nemcsak gyakorlati mestere, hanem elméleti szakembere is volt ennek a művészetnek.

Gyönyörű ez a visszafogott színhasználat.

Igen, s valóban visszafogott hatást kelt, noha a falvédők hímzésein szereplő árnyalatokat összeszámlálva kiderül, hogy nagyon sok színt használ, mégis harmóniát teremt. A 16. századi, elsősorban református gyülekezetekben jellemző úrihímzés motívumai is megjelennek itt. Különleges ennek a vidéknek a hímzésében, hogy a gazdag virágmotívumokat vegyíti a madarak, pávák és más állatok képeivel - ilyeneket láthatunk itt Horváthné Kovács Katalin szálánvarrott hímzésein, vagy Csapó Frigyesné szabadrajzú hímzésein. Székely Erzsébet munkái pedig jól példázzák, miként jelennek meg a hagyományos menyecske kendők motívumai a mai hímzésekben; a pókos hímzést kombinálja az aranyfonallal díszített elemekkel a terítőin, futóin, szalvétáin. Hövej hímzéskultúrája elsősorban erre épül.

A kerámiákon is látszik, hogy a nagy hagyománynak folytatása is van.

Szerencsére a térség fazekasai nagy hangsúlyt fektetnek a készítési technikák és a mintakincs újragondolására, munkáikba való beépítésére. A rábapatonai Káldi Károly volt májusban a XIV. Alföldi Fazekas Triennálé nagydíjasa - hamarosan a kékfestőkkel közös kerámia-kiállításunkon a díjazott munkáit is megnézhetik majd. Addig pedig itt, az alsó szinten a műhelyéből válogattunk néhány darabot. Ahogyan a középgeneráció több tagja, ő is dolgozik magastüzű égetéssel is, ami azt jelenti, hogy 1250 Celsius fokon égnek ezek a kerámiák.

Mit jelent az alacsonytüzű égetés?

Általában 960-980 Celsius fokot. Ahhoz hagyományos mázat használnak, míg nagyobb hőfokon kémikusok által kifejlesztett anyagokat. A tömörebbre égetett edények felülete nem porózus, így például "nem issza el a pálinkát" a tulajdonosa elől, a palackban annyi marad, amennyit beletöltöttek.

Ángyán Csilla csornai fazekas a hagyományos, máz alatt mázzal díszített technika mellett áttört kerámiákat is készít. Haszonits Dóra, szintén csornai fazekas a fiatalabb generáció képviselőjeként részben a hímzésből átvett mintakincset jeleníti meg. Ebben a régióban jellemző, hogy nagyobb az átjárás a fazekasság, a hímzés, sőt Bakó Ildikó esetében a tojásdíszítés között is. Kárpáti Erika mézeskalácsai, viseletes babák és Kasza Miklós, a Népművészet Mestere csont- és szarufaragó munkái is helyet kaptak a kiállításon.

A november 30-ig látogatható kiállítás kurátora: Nagy-Pölös Andrea néprajzkutató muzeológus, a kiállítás rendezői: Borbényi Mária Éva és Pintér Piroska.

Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond