Kell-e lelkiismeret-furdalást éreznie a magyar elitnek, hogy a dualizmus idején nem adta meg a saját nemzetiségeinek azt, amiért 1848-49-ben küzdött?
Ez egy nagy morális kérdés. A 20. századi magyar értelmiség kiváló tagjai igyekeztek szembenézni ezzel, különösen azok, akik később kisebbségbe szorulva visszakapták azt az állítólagos elnyomást, amit a magyar elit gyakorolt a régi Magyarország nemzetiségeivel szemben.
Helyes és jogos, hogy ebből a szempontból is megközelítjük ezt a problémát, de szerintem érdemes figyelembe venni, hogy a nemzetiségi kérdést is a politika törvényszerűségei, de leginkább az erőviszonyok alakították. Ez az aktuális felek közötti játszma volt: azt tudja megtenni a magyar elit a kisebbségekkel, amit a körülmények lehetővé tesznek. Fordítva: olyan követeléseket fogalmaz meg a nemzetiségi elitek ellenoldala, amit az adott körülmények számukra elérhetővé és reálissá tesznek.
A magyar nemzetiségi politika nem volt mindig ugyanolyan, néha sovinisztább, máskor enyhébb. Ez a dinamika nem csak a döntéshozók személyén múlt, hanem a politikai helyzeten.
Számomra az a legérdekesebb, hogy a nemzetiségi követelések nem akkor a legradikálisabbak, amikor a legszigorúbbak a körülmények. Hanem akkor, amikor úgy tűnik, hogy meggyengül a velük szemben álló magyar uralom, és érzik, hogy most van esély többet elérni.
Ez különösen jól látszik a kiegyezés utáni években. Eötvös József a kultuszminiszter, ekkor fogadják el a korabeli Európa egyik legliberálisabb, nagyon nagyvonalú nemzetiségi törvényét. Azt várnánk, hogy ennek örülnek a kisebbségek, ehhez képest éppen ekkor a legmerevebb és leglátványosabb az elitek szembenállása. Azért, mert ez egy politikailag érzékeny időszak, ekkor Magyarország helyzete a Habsburg Birodalomban egyáltalán nem végleges.
Éppen akkor kötötték meg a kiegyezést Ferenc Józseffel, nem lehet tudni, hogy működik-e, és ha igen, meddig. Jelentős ellenzéke van a dualizmusnak Bécsben, hozzájuk kívánnak csatlakozni a magyarországi nemzetiségi elitek. Szeretnének minél többet elérni a követeléseikből. Nem kell gonoszságot feltételezni: mind a két fél céljainak maximalizálásárra törekszik, vizsgálja az erőviszonyt, hogy meddig lehet elmenni.
A világháború utáni összeomlásban a politikai helyzetet a kisebbségek ki tudták használni, és megvalósították a nemzeti vágyaik maximumát. Amikor nem voltak kedvező helyzetben, akkor sokkal kevesebbel is beérték volna, 1918 végén viszont kinyílt előttük a világ. Érdemes a saját hibákkal önkritikusan szembenézni, de nem feltétlenül csak ezzel kell magyarázni azt, ami történt.
Ennek a komplex problémának egyik kulcsszereplője maga Ferenc József. Úgy tűnik, az ő céljainak megfelelt a dualista berendezkedés, annak minden szabályával. Azt az elvet vallotta, hogy ha működik, inkább ne piszkáljuk?
Ez a gondolat nagyon jól leírja azt a politikai racionalitáson alapuló megközelítést, ami az uralkodó majdnem minden döntésére érvényes. Nem a dualizmus volt számára az ideális berendezkedés: neveltetéséhez, politikai elképzeléseihez az 1850-es évek centralizáltabb rendszere állt közel, de az megbukott, mert túl merev volt, és sok fontos erőcsoportot ellenzékivé tett. Kénytelen volt tehát kompromisszumot kötni, 1859 után szüksége volt a birodalmát stabilizáló támogatásra.
Végül a magyarokban megtalálta azt a partnert, akikkel jó egyezségre jutott. Neki nagyon fontos volt az egységes hadsereg és a birodalmi külpolitika, valamint az, hogy megmaradjon a befolyása az állam belső ügyeiben. Cserébe belement abba, hogy Magyarországon a liberális-nacionalista elit vegye át az irányítást. Az akkori magyar vezetés elfogadta ezt a kompromisszumot. Nem támadott újabb követelésekkel, nem akarta ezt a rendszert felborítani. Így a "67-es elit viszonzásként elvárhatta az uralkodótól, hogy támogassa a magyar kormányt minden a dualizmust megbontani próbáló belső erővel szemben.
Például, ha a nemzetiségek azt mondták, hogy legyen egy szlovák autonómterület, vagy önálló Erdély, esetleg délvidéki szerb vajdaság, akkor Ferenc József a magyar kormány oldalára állt mondván, hogy nem, ez a rendszer így jól működik, ne változtassunk.
2019-ből visszatekintve a dualizmus azt jelenti: a Habsburgok korhadó birodalmában való továbbélés áráért eladtuk magunkat, a jövőnket.
Ez azonban utólagos bölcselkedés, mert Trianon tragédiájának ismeretében rovunk fel olyan döntéseket és mulasztásokat a dualizmus elitjének, amiről nem tudhatták, hogy összeomlás lesz a következménye.
A kor egyéb nemzetközi példái, Svájc vagy az Egyesült Államok sem adtak számukra lehetőséget arra, hogy másféle nemzetiségi politikát folytassanak? Az Egyesült Államok a nemzetek feletti amerikai állampolgárság elméletére fűzi fel ezt a kérdést. Ez a szemlélet nem valósítható meg Magyarországon. Az Egyesült Államok akkor egy friss történelmű köztársaság, ahol olyan bevándorlók élnek, akik az "odavándorlással" lemondanak arról, hogy a régi európai nemzeti közösséget átvigyék a tengeren túlra, így az olvasztótégely működhetett. Svájc pedig akkor még nem a világ egyik leggazdagabb, nyugodt bankárországa, hanem egy elzárt, kis hegyi állam középkori hagyományokkal. A kantonok példája is követhetetlen egy 326 ezer négyzetkilométeres ország esetében.
Egy konkrét liberális minta azonban létezik: Ausztria. Itt az az elv működött, hogy Ausztria egy független, semleges, nemzetek feletti fogalom. Ferenc József, aki maga német nyelvű és kultúrájú katolikus volt, ugyanúgy a szláv és más nemzetiségű alattvalóinak császára akart lenni, ahogy a különböző felekezeteknek. Ebben a rendszerben a nemzetek feletti Ausztria állami szintje alatt vitáztak egymással az egyes nacionalizmusok.
Ez már működőképes modell lett volna a korabeli Magyarországon, csakhogy nagyon rossz volt a megítélése. A szabadságharc leverése után, az 1850-es évek új Ausztriája ezt a berendezkedést erőltette, a magyar elit pedig zsigerből elutasította. Az osztrákok a magyarokat ez alapján túlzottan nacionalistának, a nemzeti szempontot mindenáron előtérbe helyezőknek tartották. Ennek magyarázata a két ország eltérő történelmében rejlik.
Magyarország a honfoglalástól kezdve a török korig egy számbeli fölényen alapuló, kompakt királyság volt. Ezzel szemben Ausztria, a mai osztrák köztársaság, Csehország, Galícia, a tengermellék és az itáliai tartományok laza konglomerátuma, amit évszázadok alatt házasságok útján vagy hódításokkal szerzett a Habsburg dinasztia. Itt nem beszélhetünk érzelmi, történelmi vagy éppen eszmei egységről. Ausztriát így, ebben a formában érdemes kormányozni.
Természetesen a román vagy szlovák értelmiségiek ezt a modellt akarták bevezetni. Elméleti szinten tehát létezett alternatívája a magyar nemzetállami koncepciónak, de a magyarok úgy gondolták, hogy a hagyományok, az adott politikai erőviszonyok nem teszik ezt számukra kötelezővé, és kitarthatnak a saját tradicionális nemzetállami elképzelésük mellett.
Itt a különböző nemzetiségi értelmiségek küzdenek a jogokért. De azt tudjuk, hogy a tömegek mit gondoltak? Mit akart egy román birkapásztor vagy egy szlovák favágó?
Erről nagyon keveset tudunk. A 19. századi források nagyon egyoldalúak. A kort egy szűk, írástudó elit szemüvegén keresztül látjuk. Mivel ez nem egy demokratikus időszak, nem számított az egyszerű emberek akarta. De valószínűleg ők sem gondolkoztak olyan kérdésekről, mint az autonómia vagy a nyelvhasználat.
Egy írástudatlan parasztembernek a mindennapi élettel összefüggő elvárásai voltak: például a juhait a szomszéd domboldalon is legeltetni szeretné, osszák szét az uraság földjét, hogy ne kettő, hanem tíz holdja legyen, a pap beszéljen szlovákul. Azok az értelmiségi mozgalmak lehettek sikeresek, amelyek a maguk nacionalista politikáját ügyesen vegyítették olyan követelésekkel, melyekre valóban reagáltak az egyszerű emberek. Ha a nemzeti mozgalmak a földosztási és vallási kérdéseket bevették a programjukba, akkor volt esélyük tömegeket terelni a saját táborukba.
Ha ez sikerült a nemzetiségi eliteknek, akkor a magyar politikusok miért nem így állították maguk mögé a tömegeket?
Egyrészt nem érdekelte őket, nekik ez a rendszer jó volt, nem kívántak változtatni. Természetesen jogos felróni a magyar elitnek a 19. század végén és a 20. elején, hogy nem bővítik a választójogot, nem törődnek az egyszerű emberek életével, nem nyitnak szociális irányba, a földkérdést nem a földosztás irányából próbálják kezelni. De azt is érdemes mérlegelni, hogy ha változtatnak, akkor ez a reformprogram a kialakult rendszert egy bizonytalan, új irányba állította volna.
A 19. század azt mutatta: ebben a formában tudják a magyarok a kezükben tartani és jól működtetni az országot, és ha a kereten lazítanak, akkor a nemzetiségek nagyobb befolyást is szerezhetnek. Trianon felől nézve ez a forgatókönyv jobb lett volna, mint a teljes szétesés, de ez is utólagos okoskodás. Akkor erre egyáltalán nem számítottak. A másik ok pedig az, hogy az államhatalom a magyar elit kezében volt. Szélesebb körű volt a befolyásolási rendszerük, például az oktatáson keresztül. A nemzetiségi elitek közötti politikai küzdelem során a magyar pártok helyzeti előnyben voltak.
