A hazai táncélet Tatája

A tánc világnapja előestéjén mutatták be ismét Novák Ferenc Tata egykor nagy sikert aratott, széki Rómeó és Júlia-történetét a Nemzeti Táncszínházban. Már fiatalon ráragadt a Tata név, lánya hívta így a próbákon, majd eleinte heccből, majd szeretetteljesen a táncosok is. 88. születésnapján nemrég összegyűltek a tanítványai, akik közt akad színházi rendező, menedzser-igazgató és rengeteg táncos-koreográfus. A színpadra lépésének hetvenedik évfordulóját decemberben a Sztálin kantátával ünnepli majd. Interjú.

Harminc év után ismét elővették a Forrószegieket. Miért?

Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója – aki egykor Rómeó szerepét táncolta – találta ki, hogy érdemes lenne a harmincadik évfordulón újra bemutatni az előadást egy válogatott csapattal. A Forrószegiek ősbemutatója nagy sikert aratott, bejárta a világot a Honvéd Táncszínházzal, majd átvette a sepsiszentgyörgyi hivatásos együttes, és táncolta a Bihari is. A vasárnapi előadásban a fiatalok mellett a régi táncosok is szerepet kaptak, most édesanyákat, édesapákat alakítanak. Az eredeti felállásban a honvédosok táncolták a felszegieket és a forrószegieket is, most a felszegieket a Táncművészeti Egyetem növendékei, a forrószegieket a biharisok játsszák.

Miként született ez a széki Rómeó és Júlia történet?

Nekem ez gyűjtőfalum volt. 1958-ban jártam először Széken. Akkor a falu még teljesen elzárt település volt, busz sem járt arra, gyalogosan lehetett megközelíteni. A falu társadalmi és szokásrendszere a 18. századra maradt vissza. A tánc társadalmi szerepe meghatározó volt, a táncházakban köttettek barátságok, házasságok. Miután már a középkorban is osztásos föld volt, a három széki utca egészen elkülönült, nagyon szigorúan tiltották a különböző utcákban élők közti házasságot. De a konfirmálásra készülő gyerekek természetesen egy helyen tanultak, a fiúk átjárhattak egyik utca táncházából a másikba, így jól ismerték egymást.

A gyűjtéseim során többen is elmesélték nekem ezt a történetet, de akkor engem nem ez érdekelt. Ez úgy szólt, hogy az 1900-as évek elején egy forrószegi lányt megszeretett egy felszegi fiú, de a lánynak már udvarolt a bátyja legjobb barátja. A báty és az udvarló azt eszelték ki, hogy bevéreznek egy inget, majd azt hazudják a lánynak, hogy megölték a felszegi fiút. Ezt a beszélgetést kihallgatta a felszegi fiú egy barátja, ám mire figyelmeztette őt, és együtt sietve a lányhoz értek, a tizenhat-tizenhét éves, szerelmes kislány már felkötötte magát. Húsz évig nem is foglalkoztam ezzel a történettel, ám a szalagok rendezgetésekor háromszor is belefutottam, és akkor döbbentem rá, hogy de hisz ez egy klasszikus Rómeó és Júlia-történet. Miután kis epizódokból épül fel, egy filmes, pergő szerkezetet találtam ki hozzá.

A táncszínházban elengedhetetlen a történetmesélés?

Dehogy! A hetvenes években két út állt előttünk. Az egyik, hogy hagyományos táncokat mutatunk be minél hűbb előadásban - ennek rengeteg szószólója volt az irodalmi életben is Csoóri Sándortól Nagy Lászlón át Kósa Ferencig. A másik viszont, hogy a hagyományos alapokból építkezve táncszínházat csinálunk. Előbbi irányzatot Tímár Sándor képviselte. Györgyfalvay Katalin, Szigeti Károly, Kricskovics Antal és én viszont úgy gondoltuk, hogyha nekünk nincs mondanivalónk, mint a kortárs irodalomnak, művészetnek, akkor kimaradunk valamiből. Nem akartunk másolni, noha megtanultuk az alapokat, és nem becsültük le azokat, akik a tiszta forrás átadásában hittek. Az említett írók egyébként mind jó barátaim voltak, egyszer pár pohár bor után javasoltam nekik, hogy minden nap másoljanak ki egy balladát, majd írják alá a nevüket. Csak hogy értsék, mit várnak tőlünk. Ezek a viták mára egészen elcsitultak, mindenki szabadon eldöntheti, melyik úton jár.

Ma már alig akad olyan hely, ahol ez élő hagyomány.

De van csaknem 250 ezer méter film az akadémián, amelyhez minden generáció hozzáteheti a saját élményét, gondolatait. Minden táncos, koreográfus, aki gyűjtött, leadta az anyagát az akadémiának, és amikor szüksége volt rá, kapott másolatot. Nálunk nagyon szoros kapcsolat volt a tudomány és gyakorlat között, míg Szlovákiában például nagyon komoly a gyűjtés, akárcsak Romániában, de nincs kapcsolat az együttesek és a tánckutatás közt. Utóbbi helyeken ezért is alakult ki egy igen mesterkélt folklór-értelmezés.

Magyarországon milyen a néptáncoktatás?

Kiváló! Az alapfokú művészeti iskolákban ma százötven ezer gyerek tanul táncot. Már az ötvenes években elkezdték kidolgozni a rendszert, amelyben mára csak felsőfokú végzettséggel rendelkező szakemberek taníthatják a gyerekeket is. Ez egyedülálló; és fantasztikus egységet teremt a Kárpát-medence magyar együttesei közt. Ha elmegyek például egy felvidéki magyar csoporthoz, pillanatok alatt meg tudom értetni magam, mert ők sem lépéseket tanultak, mint más országok táncosai, hanem „mondatokban", folyamatokban gondolkodnak. Már a kezdetekkor improvizálniuk kell, a megtanult első négy lépésből mindenki maga alkotja meg a saját „táncversét".

Már az elején kiderült, hogy nem marad a tudományos pályán?

Nagyon vacilláltam, amikor végeztem az egyetemen, de abban az időben elmenni egy múzeum néprajzos állásába maga volt az éhenhalás. Akkorra ráadásul már sok színházi barátom hívott, hogy készítsek koreográfiát az előadásaikhoz.

Idén lesz hetven éve, hogy először táncolt színpadon.

Sztálin születésnapján, december 21-én! Ahol teljesen véletlenül keveredtem színpadra, egy fiú lebetegedett, be kellett ugranom. Közgázra jelentkeztem eredetileg, ám rossz kádernek számítottam, ezért nem vettek fel, így kerültem egy kőbányai gyárba. Már középiskolásként szerveztem önképzőköröket, így a gyárban is rám bízták az átképzősöket. A beugrástól eltekintve soha nem táncoltam az üzemi csoportban, ám ez a tanárnő megkapta az építők központi együttesének a vezetését, és elcsalt próbára. Ott hamar kiderült, hogy ezek ilyen magamfajta srácok, így a társaság miatt maradtam. A néptánc nem vonzott, miután az 1949-es világifjúsági találkozón volt egy rossz élményem. Akkor a magyar együttesek még nem táncoltak tiszta néptáncot, a francia professzor pedig – akinek egy hétig tolmácsoltam – állandóan letolt, hogy maguknak nem lesz így identitástudatuk. Akkor elhatároztam, hogy hallani sem akarok néptáncról. Mégis belekeveredtem.

Megünnepli az évfordulót?

Mindenképp, egy jól sikerült találkozón nemrég meg is ígértem a tanítványaimnak. Bár most elég rossz passzban vagyok, mert a 88. születésnapom hetében két régi osztálytársam is meghalt, úgyhogy egyedül maradtam a valaha volt osztályomból. De hadd zúgjon csak az a Sztálin kantáta! Mikor tíz évvel ezelőtt a Selyemgombolyítóban ünnepeltük az évfordulót, akkor a lányom (Novák Eszter rendező – szerk.) mondta: Tata, nem is olyan rossz zene ez, mire azt feleltem: nem a zenével volt baj. Idén már az új Nemzeti Táncszínházban ünneplünk.

Az új Nemzeti Táncszínház megfelelő körülményeket biztosít a szakmának?

Mi úgy gondoltuk, hogy ha megépül a táncszínház, az telekkönyvileg is a miénk lesz. Ám kiderült, hogy a Millenáris nagy konglomerátumának részeként működik majd, és ez felvet néhány kérdést. Például mi történik, ha egy külföldi cég jó pénzért kibérelné az épületet, ahol azonban aznap este előadást tartanak? A kérdés költői, és bízom abban, hogy fel sem merül majd.

Nyitókép: Horváth Péter Gyula