Mikor fedezte fel azt a páratlan képi világot, amit gyűjteményéből kiállított műveken láthatunk?
Dokumentumfilm-rendezőként 1992-ben kaptam felkérést, hogy készítsünk egy romákról szóló dokumentumfilmet. Miközben szisztematikusan jártunk helyszínről-helyszínre, és megismertem testközelből a roma közösségeket, rádöbbentem, hogy én teljesen mást tudok róluk, mint ami a valóság. Ekkor éreztem, mekkora lehetőséget jelent, hogy kamera van a kezemben. Ha ezeket az embereket meghallgatom és felveszem, akkor tovább tudom adni tapasztalataimat másoknak is, hogy egy teljesebb és igazabb képet kapjanak a romák világáról. Mert ez tényleg egy másik világ. Innentől kezdve több dokumentumfilmet is készítettem róluk.
Ekkor született meg a roma galéria ötlete?
Fokozatosan alakult ki. Én szinte azonnal fontosnak tartottam, hogy kiállításokat is szervezzünk nekik. A Néprajzi Múzeum Szluhai Péter vezetésével el is kezdte gyűjteni a roma képzőművészeti alkotásokat, de ezek nagy része - mivel ez az intézmény gyűjteményét képezte - raktárba került. Nagyon kevés lehetőség volt akkoriban a bemutatásukra.
Én pedig azon gondolkodtam, hogy miként tudnánk kiállítani és értékesíteni is ezeket az alkotásokat. Így kerültek lassan hozzám a festmények, és egyszer csak tele lett velük a lakásom. Az emberek pedig közben megtudták, hogy nálam beszerezhetőek ezek a művek.
Egyfajta lakásgaléria kezdett el így működni?
Igen, de ez az intézményesülés akkor még egyáltalán nem volt egyértelmű. A Magyar Nemzeti Galériában 2007-ben volt egy nagy roma kiállítás, ahol a mi festményeinket is bemutatták. Majd egyre több tárlat szervezésében vettünk részt. Végül 2011-ben döntöttük el, hogy megnyitom a lakásomat, mint lakásgalériát. Ekkor fordulópont következett: abban az évben az Art Marketnek kiemelt roma tematikája volt. Innentől nagyon komolyan vették, hogy van egy cigány galéria, és mi is elkezdtük nagyon komolyan venni magunkat.
Azóta rengeteg kiállítást csináltunk külföldön is: Párizsban, Passauban, Londonban jártunk, tavaly pedig New Yorkban állítottuk ki roma festőnők műveit. Tulajdonképpen azok a képek láthatóak most itt a szentendrei MANK Galériában.
Mit jelent a festőnők számára az ismertség, a külföldi lehetőségek?
Nagyon fontos számukra minden kiállítás, és a lehetőség, hogy tudjuk értékesíteni a műveiket. Van ezzel kapcsolatban egy nagyon kedves történetem. Egyszer Rómában szerveztünk kiállítást, én két héttel a megnyitó után visszamentem a galériába. Szombat délelőtt, váratlanul toppantam be, és azt tapasztaltam, hogy színültig tele volt a kiállítóhely. Rengeteg fotót készítettem, hogy megmutassam a művészeknek, mennyien szeretik a festményeiket.
Milyen női nézőpontok jelennek meg a mostani kiállításon bemutatott festményeken?
Egyrészt egyértelműen tükröződik ezeken a képeken, hogy nők festették őket, akik a saját szemszögükön keresztül mutatják be a világot. Másrészt mindegyik teljesen másmilyen. Olyan ez, mint egy tarka virágcsokor. Egyetlen dolgot tartok közösnek bennük: azt, hogy nagyon őszinték. Nem tetszelegnek, nem próbálnak meg érdekesek lenni, azt festik meg, amit elképzeltek és fontosnak tartanak. Ezeket a képzőművésznőket éppen ezért nagyon-nagyon lehet szeretni. Mindegyikük hihetetlen őszinte és izgalmas személyiség.
A kiállítás megnyitása egyben a Cziffra Központ eseménysorozatának beharangozója is volt. Hogyan látja Ön a képzőművészet helyét ebben a programban? Ott is lesznek majd hasonló kiállítások?
Nagyon remélem, hogy minél szebb és nagyobb helyet kap majd benne a képzőművészet is, mert rengeteg bemutatnivaló festmény van még az én magángyűjteményemen kívül is, amit a közönségnek látnia kell!
Fotók: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
