Cím-cím-cimbora, avagy: Olvassatok könyvcímeket!

Már csak az hiányzik, hogy megjelenjenek a hivatásos, profi címadók – akár a jól fizető borcímke-szövegíró bölcsészek, akik természetesen nem azonosak a borásszal: miért kellene hát a szövegmű írójának és címadójának azonosnak lennie? A találó cím legalább annyira eladhatóvá teszi a művet, mint a szerző neve, vagy egy hozzánk hasonló ízlésű barát ajánlása.

A cím azért van, hogy segítsen szelektálni. A sablonos cím is lehet jó valamilyen nézőpontból, például Az elsőbálozó utolsó tánca még azt az időt is megspórolja nekem, hogy egyáltalán belelapozzak a könyvbe. Mi több, Bayard szerint nem is kellene könyveket olvasnunk, csak címeket. A Hogyan ​beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? szerzője Musil egyik mellékszereplőjére hivatkozik, egy könyvtárosra, aki csak a katalóguscédulákat olvassa, ugyanis egy könyv elolvasásával kizár millió másikat. Szerinte elég, ha a könyvek helyét, jelentőségét, a kultúrában betöltött szerepét jól ítéljük meg, mert az összes könyvet úgysem tudjuk elolvasni.

Való igaz, találunk olyan terjedelmes címeket, amelyek végigolvasásával szinte már magunkévá is tettük a művet: a 16. századi Ionas prophetanak historiaia Ninive varosarol es Ionas prophetanak az tengerben be veteseröl, az czet halnak el nyeleseröl es ki okadasarol es Istentül meg feddeseröl valójában a történet rövid összefoglalása. A korábbi századokban egyáltalán nem ritkaság a teljes oldalt betöltő cím: Beteg lelkeknek való füves kertecske, melyben sokféle jó szagú és egészséges füvek találtatnak, mely füvek által az lelkek mindennémő betegségekben, fogyatkozásokban megelevenedhetnek és megújulhatnak. Ehhez foglaltatott egy szép tudomány: tudniillik miképpen kelljen embernek magát biztatni az nyomorúságnak, üldözésnek és kénnak idejében. Melyet Gyarmati Balassi Bálint fordított németből magyarra az ő szerelmes szüleinek háborúságokban való vigasztalására. A későbbi könyvtárosok így kénytelenek voltak a 7,5 x 12,5 cm-es katalóguscédulán az orvul lerövidített Beteg lelkeknek való füves kertecske címet szerepeltetni (ami még így is üdítően jó cím).

Ma minden titulógus leírja, hogy mennyire fontos a rövid, találó és memorizálható cím. De mivel a korábbi évszázadokban nem voltak ilyen nagyszerű címtudósok, a 15–18. századi szerzők csak úgy tobzódtak a terjedelmes címek létrehozásában. A fentiekhez képest szinte extrém módon rövid és újszerű az Ördögi kísírtekekről, avagy röttenetes utálatosságáról ez megfertéztetett világnak – pedig még mindig a 16. században járunk. Noha a címadásnak is megvan a maga divattörténete, Bornemisza óta szilárdan tartja magát ez az avagy-kötőszós szerkezet, ráadásul kimondottan jó címalkotásokban: Bálványok alkonya, avagy hogyan filozofáljunk kalapáccsal; Léleknyavalyák – avagy öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről; Gagarin, avagy jóslástan alapfokon.

Vajon akkor jó a cím, ha egyértelműen referál az alkotásra? Mire gondol az olvasó a Kssz! vagy a Lassított lónézés cím láttán? Esetleg becsapva érzi magát, amikor a Kis Magyar Pornográfiában nem azt találja, amit a cím ígér? Míg a korábbi századokban a szerzők – még ha metaforikusan is – nagyjából pontosan igyekeztek a címmel a könyv tartalmára utalni, mára annyira problematikus lett ez a referenciális kapcsolat, hogy akkor sem hiszünk a szemünknek (vagyis a címnek), ha valóban szó szerint kellene azt értelmeznünk. A Fancy Coffins to Make Yourself (Csinos koporsók házilag) olyan, mintha a szerző a fekete humor nagydíjára pályázna. De nem trollkodás ez, hanem egy igazi barkácskönyv, hogy házi kedvenceinket méltón temethessük el. Tehát – a ma egyáltalán nem szokványos módon – pontosan azt adja, amit a cím ígér.

A szerzők nagyjából a könyvnyomtatás elterjedése óta törekedtek a hatásos, figyelemfelkeltő címek megalkotására: ezt hol a metaforikus nyelv, hol a bonyolult mondatszerkesztés, hol pedig az enigma-szerűség biztosította. A Szellemi klistély a jámborságban eldugult lelkek számára vagy A’ kereszt nehéz terhe alatt el-bágyatt sziveket élesztö jó illatu tizenkét liliom erősen képszerű, de még így is pontosabb fogalmat alkothatunk a jelzett könyvek tartalmáról, mint a Németh Gábor által elkövetett eleven halról, vagy Bolaño 2666 című regényéről.

Azt hinné az ember, hogy a dadaisták és szürrealisták voltak a legmeghökkentőbb címek létrehozói, de Jean Demons 1594-es művének címe mindent visz: A semmi negyedrészének, a valaminek és a mindennek bizonyítása, továbbá a semmi negyedrészéből és függvényeiből vont kvintesszencia, egyben tanokat tartalmazván a szent mágiáról és a démonok kegyes idézéséből, avégből, hogy megtaláljuk Franciaország bajainak okát és azok orvoslását.

A 18. század végétől a szerzők már dicséretesen rövid, 1–5 szóból álló címeket adnak, amelyek egyszerűen a cselekmény helyére, idejére, központi eseményére vagy főhősére vonatkoznak (Tarimenes utazása, Beszterce ostroma, Boldogult úrfikoromban, Moszkva–Petuski). A korábbi századokkal ellentétben, amikor a címmel minél több információt igyekeztek közölni, a 20–21. század a redukált címek korszaka lesz: az 1984, a Prae, a Por vagy a Svéd éppen a nyelvi hiány miatt hatásos. Stephen King It (Az) című regénye mégsem a rekorder: Vaszari Gábor egykarakteres címe, az Ő más nyelven is felülmúlhatatlan.

Két barátommal, akikkel hónapok óta gyűjtjük a világirodalom legjobb címeit, arra jutottunk, hogy a cím és az alkotás minősége között nem feltétlenül van egyenes összefüggés. A szenzációsan jó címek is takarhatnak szégyenletes silányságot, és a leghétköznapibb címek mögött is rejtőzhetnek remekművek. A József és testvérei vagy az Ördögök a címe alapján nem kerülne be a top 100-ba, regényként viszont az első tízben van a helyük. A Biblia (’könyvek’) is zavarba ejtően banális címnek tűnik. De inkább arról van szó, hogy „az Írás”, ahogy hivatkoztak rá, azt fejezi ki, hogy ez az abszolút, az egyetlen figyelembe vehető, mint ahogy Ádám neve egyszerűen ’ember’: nem szükséges a megkülönböztető, egyedi név. (Az első olyan említés, amely Biblia elnevezéssel illeti a Bibliát, talán Pszeudo-Philón Liber antiquitatum biblicarumja a második században).

Hogy címeztek ti? – avagy milyen tendenciák láthatók a 20–21. századi szerzők címadási szokásaiban? Márai talán megengedhette magának a Naplót, de a mai szerzők friss-ropogós művei között aligha találunk ilyen közönséges címet. A birtokos (A szegény kisgyermek panaszai) vagy az „x és x” (Mester és Margarita) szerkezetű címek kora mintha leáldozóban lenne. A leíró típusú nyelvi formák helyett a szerzők dinamizmust adnak a címnek a megszólítással, felszólítással (Pápai vizeken ne kalózkodj!, Mosakodj, Petike, addig nem nézlek indiánnak), vagy a kérdéssel (Miért borultak le az angyalok Viola előtt?). Kedvelt a szokatlan szórend, a hiány (Mi lett hova?) vagy a szabálytalan helyesírás (Jóéjtpuszi).

A Bánatos kurváim emlékezete, az Anyádat!, a Gyúrunk, vazze?, a Dögölj meg időben!  vagy a Köpök a sírotokra nyelvi vagy társadalmi tabuk megsértésével kelt figyelmet. Feszültséget hordoz az erős kontraszt (Rettenes virágének, Pokolbéli víg napjaim) és a paradoxon (Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban). Hangzásra épülő allúzió, egyben zseniális nyelvi játék a Hozsánna és a vének. És ha már a hangzás szóba került: ritmikailag kétségkívül a legszebb cím a Kő hull apadó kútba.

Gyakran találkozunk meghökkentő képi-gondolati összekapcsolásokkal: A bűnbak bégetése, A fikusz és az Antikrisztus, Forró vodkával teli bakancs, Istenevők, Rubens és a nemeuklidészi asszonyok. Máskor éppenhogy nem a kép, hanem konkrét, tényszerű jelenet megrázó: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt.

Feltűnően sok hapaxszal (egyedi szóalkotással) találkozunk a modern irodalomban: A könnymutatványosok legendája, Szódalovaglás, Angyalstop, Sátántangó, Elérintés, Pletykaanyu. Nagyon kedvelt a szövegköziség, a művek közötti párbeszéd: Sohamár, A belgaság dicsérete. Tolsztojra felel a Háború és háború és a Háború se háború cím. Intertextus kategóriában az abszolút győztes egy klasszikus, az Így írtok ti: a teljesség igénye nélkül Karinthy címadását idézik az alábbiak: Kik vagytok ti? / Így szerettek ők / Írtok ti így? / Így írtok én / …és így írunk mi / Nem én írtam – irodalmi karinthkatúrák.

És ha valaki ennyi jó cím láttán-olvastán mégis arra vetemedik, hogy a tökéletes cím létrehozásához valamely címgenerátor segítségét vegye igénybe, lássuk, mire juthat. Szabjunk két feltételt: legyen a mű romantikus regény, és a címben mindenképpen szerepeljen a csütörtök szó. Íme, a javaslatok: „A szenvedély csütörtöke”, „A csütörtök az én múltam”, „Csodás csütörtök”, „Csütörtök zöld szemmel”, „Istenem, csütörtök”, „Csütörtökre megvakult”. Azt hiszem, a címe alapján egyiket sem venném le a könyvespolcról. De hát ne is várjunk a generátortól olyasmit, hogy Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb…

Nyitókép (180 fokban elfordított fotó): Balogh Zoltán / MTI