Úgy érzem magam a színes kavalkádban, mintha hirtelen száz évet repültem volna vissza: a vándorcirkuszok korába, amikor a mutatványosok, az artisták a városok főterén szórakoztatták a publikumot. A visegrádi kikötőben színes forgatagba keveredünk: annyi a látnivaló, hogy szinte nem is tudjuk, hova kapjuk a fejünket. Azonnal hangulatba kerülünk, amihez az is hozzájárul, hogy a Budapestről érkező kirándulóhajón két bűvész már elvarázsolt bennünket kártya- és kötéltrükkjeivel.

Már a hajóablakból azt figyeltem, ahogy a part mellett közvetlenül kecses kötéltáncos sellőként lebeg a magasban – kicsit aggódtam is érte, hogy bele ne essen a folyóba. Kiszállva pedig tényleg hatalmába kerít a flow. A Duna hullámzik, a nap elindul lefelé, a látóhatár felé, de előtte még arany csókot dob a közönségre, és a fénye megcsillan a táncos tengerszínű ruháján. A part mentén nyüzsög a tömeg. Mindenki a rögtönzött sátrak felé tart, ahol a Cirkusz/Művészet/Alkotás pályázatra érkezett munkák legjobbjait lehet megtekinteni.

A rögtönzött félgömb ma egyszerre funkcionál cirkuszi sátorként és kiállítóteremként. Miközben az itt kiállított festményeket nézzük, zsonglőr érkezik a tér közepére. Diabolót dobál, majd kap el, én pedig teljesen a látvány hatása alá kerülök. Mert elképesztő, hogy milyen remek háttért szolgáltatnak a festmények a produkciónak. A két művészeti ág ezekben a pillanatokban egymásba olvad, mi pedig megérezzük a bennük levő közösséget. Azt, hogy a festő éppolyan szenvedéllyel népesíti be az üres vásznat, mint ahogyan az artista az érzelmei teljes spektrumát működtetve mozog.

A közölni vágyás, a kinyilvánítás, a teremtés szándéka közös.

Éppúgy, mint a hatáskiváltás igénye. A képzőművész és az artista egyaránt arra törekszik, hogy a műve által impressziókat váltson ki a nézőiből.

A zsonglőr meghajol, az elcsendesülő félgömbben pedig újra a műtárgyak veszik át a főszerepet.

Míg a produkció közben annak illusztrációi voltak a festmények, most már önállóan kell helytállniuk, és elnyerniük a közönség figyelmét.

Bennem azok a festmények ragadnak meg itt, amelyek nemcsak a technikai bravúrosságuk folytán próbálnak megnyerni maguknak, hanem kicsit messzebbről közelítenek a pályázatban megadott témához. Palásti Erzsébet Egy bohóc testamentuma című alkotása például Picasso Síró nőjét éppúgy felidézi bennünk, mint Kondor Béla posztapokaliptikus látomásait, de Palásti kompozíciója sokkal absztraktabb náluk. Veress Zénó Elköteleződve című festménye az artisták egymás iránti bizalmáról éppúgy szól, mint a mutatványosok és a közönség közötti kapcsolatról. Csorján Melitta Macskamestere Csodaországba repít bennünket: a groteszk macska és a mögötte lebegő figura szürreális látvány. Csorján másik képe, a Világjárók Franz Marc Nagy kék lovakja alapján inspirálódva ragadja meg a vándorcirkuszi lét felszabadult bohémságát. 

A gömbből a hajóhídra lépek, ami az Event Gallerybe vezet: a kiállítás itt folytatódik. A galéria valójában állóhajó, amelynek három szintjén festmények, fotók, iparművészeti alkotások, videóinstallációk, plakátok és egyéb műalkotások között bolyonghat a látogató. Tobzódom ebben a sokféleségben. Itt is azok a munkák hatnak rám erősen, amelyeket a látványon túl valamiféle játék vagy izgalom jellemez.

Berkecz Lilla Bukfenc című szobra önálló produkció bemutatása közben ábrázolja a kalapból előhúzott nyulat, amely így kibújik korábbi, passzív szerepéből, és cselekvő hőssé válik. 

A mű gondosan kiválogatott és megformált fémhulladékokból, elsősorban kerékpár- és írógépalkatrészekből készült. Berkecz anatómiai pontossággal reprodukálja a nyúl csontvázát, a látvány mégis nagyon közel áll a steampunk világához. Ronga Eszter Cirkusza horizont nélküli, végtelen térbe helyezi a karnevál forgatagát, így a mozgás tiszta eleganciájára, a cirkusz kavalkádjellegére irányítja a figyelmet. Németh Kassa Gábor színesen villodzó objektje egyszerre szimbolizálja a porond dimenzióját, az arénát és az utazó cirkuszi sátrat.

Amikor sok egyéni, karcsú korong mint artista egyenként, mégis szinkronban, de nem szigorúan örök együttműködésben mozog: egyik-másik lemarad vagy előresiet a többiekhez képest. 

Fleismann Tamás Air Space című sorozatának analitikus nyelve a cirkuszművészet érvényességét, pozícióját vizsgálja. Urbán Ádám Egyensúly című fotója azt a kérdést feszegeti, hogy micsoda a cirkusz tulajdonképpen. Zsigeri szórakozás vagy figyelemre méltó teljesítménypróba? Öncélú attrakció vagy valódi érzelmeket megmozgató összművészeti alkotás? Ahogy az artisták a kötélen, úgy a cirkuszművészet is különböző szférák határán egyensúlyoz. Mint a kiállítás katalógusában szerepel: „Nagyon kényes, nagyon ingatag és törékeny az az egyensúlyi helyzet, amit próbálnak elérni – hisz az egyensúly a tökéletesség ígérete, a beteljesültség átmeneti állapota, épp az teszi olyan különlegessé, hogy múlékony, hogy nem tarthat örökké…” 

Ezt a játékot, az egyensúlyi állapot múlékonyságát aztán szinte a bőrünkön érezzük, mert a hajó előtt újabb produkció veszi kezdetét.

Az akrobatikus légtánc egyszerre szól az erőről és a könnyedségről, a precizitásról és a látszólagos spontaneitásról. Noha az artista minden mozdulatát pontosan kiszámítja, minden izmát megfeszíti, a néző csak az egymásba olvadó mozdulatsorokat, a kitartott pózok feszességét érzékeli.

De nem ragadhatunk bele sokáig az ámulatba, ugyanis a másik oldalon két bohóc jelenik meg, akik a cirkusz vicces-játékos oldalát tárják elénk. És még én is könnyesre nevetem magam rajtuk, pedig engem ez a fajta szórakozás igazán nem szokott lázba hozni. De most elvarázsol a különös helyszín, és engedem, hogy pantomimjátékukkal megszólítsák bennem a gyereket.

Mire a hídról lejövünk, már teljesen átitatódtam a hangulattal, és még nincs vége a produkciók sorának! A széktornyon felemelkedő vagy az óriáskarikával együtt mozgó artisták bravúrosan dacolnak a gravitációval. A LED-fényekkel játszó, hoverboardozó zsonglőrök produkciója pedig a futurisztikus látványvilág miatt különleges. 

Lassan eltűnik a nap a hegyek mögött, kihunynak a fények, és indulnunk kell vissza a hajóra. Az artisták civilbe öltöznek, a kiállított művek nagy része a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum gyűjteményébe kerül. A varázslatnak vége, de az efemer jellege miatt még sokáig bennünk dolgozik az emléke. Mert ha csak néhány óra erejéig is, művészeti ágak találkozásának lehettünk a tanúi. Ma itt egymásba ért a cirkusz és a képzőművészet, és a párbeszédüket figyelve közelebb kerülhettünk legmélyebb lényegükhöz.

#Duna-hét

Fotó: Kultúra.hu/Beliczay László