A Dobre-Kóthay Judit tervezte térben ott a királyi lakosztályok tágassága, a tróntermek hűvös méltósága, a kórtermek ridegsége, a budoárok titokzatossága, a cirkusz álságos, felszíni csillogása és vidámsága, de leginkább a kegyetlen személytelenség és a hazug szerepjátszás. Egy ilyen világba születni magában hordozza a viszontszeretet megtapasztalásának lehetetlenségét, az eleve magányra rendeltetést, a környezet irritálását és a kivettetést. Ebben a világban nem lehet helye annak az ártatlanságnak, amellyel Yvonne rendelkezik. Első megjelenésekor sokáig nem látjuk, ám a sziámi ikerpárrá (esetleg kétfejű sárkánnyá) összenőtt nagynénik (Mende Gaby és Biluska Annamária) ruhája alá bújva a redők selyme kirajzolja arcát; olyan, mintha egy négydimenziós ultrahangfelvételt látnánk a Munch Sikoly című képén látható alakról. Kétségbeesetten érkezik meg ebbe a világba a későbbi burgundi hercegnő, akivel kiszolgáltatottságában bármit meg lehet csinálni, még akár tüzes karikán is átugrik, ha arra kérik vagy azt parancsolják. Darabbeli életében, amely születéstől a halálig, magzatpóztól magzatpózig tart, egyáltalán nem szólal meg, sírása is hangtalan.
Alexander Colpacci rendezésében két metafora vonul végig.
Az egyik a gyerek. Yvonne óriáscsecsemőként él, bizonytalanul totyog. Fogni nem tud, csak görcsösen markolni, Fülöp herceggel félig behajlított ujjakkal kapaszkodik össze. Fakó arcán a barna szempár közönyös, érdeklődő, ragaszkodó és kétségbeesett. Réklijét az utolsó vacsorán kényszerrel emeletes esküvői tortákat idéző ruhára cserélik, amelynek kiképzése emlékeztet a kisgyerekek guruló járókájára. (Ezért zavaró az az árnykép, amelyben nagymamásan üldögél a hintaszékben.) A hazug környezetből ez az ártatlanság váltja ki az elfojtott ösztönök, a kegyetlenség hirtelen kitörését. Nagy Dorottya alakítása indulattalanságában megrendítő. Nem erőszakolja meg testét, hogy a kicsavart mozdulatokat és a bizarr testhelyzeteket végrehajtsa, teljesen természetes, ahogyan a tehetetlenségi erő mozgatja. A színésznő haja a szerep kedvéért alig egycentisre rövidült, a kissé zsákszerű jelmez alakját teljesen elrejti, ettől lehetne akár nemtelen is a figura.
Mégis hozzá akar hasonlítani az egyik nimfomán udvarhölgy, Iza. (A másik kettő is az egyébként, megspékelve még némi flegmatikussággal és gonoszsággal.) Vonaglása vadul erotikus, függősége Fülöp hercegtől kényszeres. A szerepet a Nagy Dorottyához alkatilag hasonló Szabadi Nórára osztotta a rendező, és ezt az alkati hasonlóságot az előadás második részében, a darab harmadik-negyedik felvonásában ki is használják. Lekerül róla a hosszú szőke paróka és alig egycentis rövid szőke hajjal, sminkkel, az yvonne-ihoz hasonló jelmezben és mozdulatsorral Fülöp visszaszerzése érdekében a retardált vetélytárs visszataszító tulajdonságainak részleges felvételétől sem megriadó, kétségbeesett nőt alakít.
A másik előadás-szervező metafora a cirkusz. Fehérre festettek az arcok, a szájak pirosak, sötétkékek vagy feketék. A játszó személyek viszont a manézs figurái közül csak a mélán nevettető, a szánalmat keltő és a ripacskodó bohócok típusait vonultatják fel, ám a maszkok mögött nem karakteresen egyforma gonoszak, hanem mélán nevettető, szánalmat keltő és ripacskodó bohócok vannak.
