Antonio Gadesnek, az andalúz táncművészet világszerte talán legismertebb alakjának egykori társa, múzsája több mint fél évszázada kezdte táncosi pályafutását. Viaje al sur (Utazás délre) címet viselő koreográfiája, ez a letisztult, három tételben hömpölygő, táncáradat a nézője számára szinte egészében be sem fogadható, zsigeri élményt kínál. A színen csupa klasszis: külön-külön is lenyűgöző teljesítményt nyújtó, elragadtatott és elragadtató táncos: műfaja hű szolgája, avatott tolmácsolója és hőse. Mutatós, nagyszerű karéjukban pedig, mint patinás ékkő tündököl Cristina Hoyos, Saura Carmen-táncfilmjének Cristinája, Vérnászának Menyasszonya.
Hoyos színpada jóformán üres: háttérfalára absztrakt vízfestmények hatalmas reprodukciói vetülnek - az embernek alig van ideje odapillantani -, olykor néhány asztal, karéjnyi imazsámoly a színen, fekete és vörös függöny úszik, suhan keresztül a téren. A tér mélyén olyan zenekar játszik, hogy önmagában csak ezt a hat embert hallgatni is a gyönyörűség volna maga: Fabiola Perez, Vicente Galo és Miguel Rosendo hangjától izzik a levegő. A Viaje al sur keresetlen, robusztus képek sorozata. Hangulatok, elementáris, vagy éppen finoman felkélő érzelmek egymáshoz illesztett gyöngysora. Nincs egy felesleges pillanat, gesztus, csak a varázslat: olyasféle eufória, mint amikor az ember először repül, vagy életében először pillantja meg a tengert.
Egy maradandó pillanatban, lassan a térbe húzódó, fekete függöny előtt éles, keskeny fény szalad keresztbe a színpadon. Ebbe lép bele Hoyos, fekete, fodros, csillámló ruhájában - s mikor belép: fejedelemasszony érkezik. Kortalan finomságú mozdulatai, érett testének minden okossága, kézmozdulatainak leheletfinomsága, arcának apró rezdülései úgy vésődnek az emlékezetbe, mint hanglemezbe a barázdák. E szólójába pedig egy balettklasszikus, Fokin A hattyú halálának pár jellegzetes mozdulatát is beleszövi. Egy elkövetkező jelenésében, lángvörös ruhában, asztal tetején kántálja a világ egyik leghíresebb, spanyol nyelvű dalát, a Violeta Parra komponálta, Joan Baez előadásában világhírűvé lett Gracias a la vidát (Köszönet az életért). Ekkorra már bőven meg vagyunk véve. Olcsó utánlövések, instant felejthető fércmunkák, talmi vagy halovány kóstolók után a flamenco magasiskolájához, legperzselőbb lobogásához volt szerencsénk. Innen alább adni nem érdemes. A tomboló siker nyomán, remélhetőleg ezt azok is így vélik majd, akiken múlhat, hogy ez a kivételes tudású társulat máskor is Budapest vendége legyen.
